„Megvetem a faji előítéletet, mert primitívnek tartom, akár fekete embertől, akár fehér embertől származik.”

(Nelson Mandela)

„A gyűlölet olyan, mint a lappangó rákos megbetegedés, szétmarja a személyiséget, és eleszi az élethez szükséges egységet. A gyűlölet elpusztítja az ember érzékét az értékek iránt és az ítélőképességét. Arra készteti, hogy a gyönyörűt visszataszítónak lássa, a visszataszítót pedig gyönyörűnek, arra készteti, hogy összetévessze az igazat a hamissal, és a hamisat az igazzal.”

(Martin Luther King)

KKK azaz Ku-Klux-Klan a neve annak a szervezetnek, melynek 1865-re nyúlik vissza a megalakulása. 1871-ben egy törvénynek köszönhetően betiltották a szerveződést annak erőszakos, főként a színes bőrűek jogai ellen irányuló eszméi miatt. 1915-ben újra alapították a rasszista-gyűlöletkeltő csoportot, amely a bevándorló katolikusoktól kezdve, a spanyolokon és a zsidókon át, egészen a feketékig félemlítette meg az (annak vélt) embereket. A megfélemlítések nemcsak szavakban, de kegyetlen tettekben is megnyilvánultak, sőt, igen sok ártatlan ember halálával is végződtek, akiknek mindössze egy „bűnük” volt, a bőrszínük. Ennek a csoportnak az ideológiáját becslések szerint 12 000 ember vallja napjainkban, akik tagjai a szervezetnek… (a ténytől egyszerre lettem szomorú, dühös, és kapott el a hányinger!)

A Spike Lee rendezte Csuklyások – BlacKkKlansman című film egy 2014-ben megjelent könyv (Black Klansman) sztorijára épül, amit Ron Stallworth, egy amerikai nyomozó írt. A döbbenetes erejét a valóságalapja adja. Az 1970-es évek végén egy amerikai városban, Colorado Springsben beépült a Ku-Klux-Klan helyi szervezetébe, és itt jön a csavar…afroamerikaiként.

Stallworth megszemélyesítője a filmben nem más, mint Denzel Washington fia, John David Washington, aki áthelyezését kéri a nyilvántartó részlegtől, mert elege van abból, hogy a pult mögött a kollégái közül is sokan csak egy „varangynak” nézik, afroamerikai származása miatt, aki szerintük csak arra jó, hogy aktákat felügyeljen. Az áthelyezése megtörténik, felettesei lehetőséget látnak benne, vele akarják a rendőrőrsön lévő szegregációt végleg megszüntetni. A fiatal férfiben dúl a tettvágy, így nem is vesztegeti az idejét. Egy újsághirdetést talál, amiben a KKK hazaszerető (fehér) férfiakat toboroz soraiba. Hősünknek sem kell több, meglátja a kínálkozó lehetőséget egy titkos nyomozásra és a beépülésre. A terv az, hogy egyazon személyként a klánnal telefonon ő, míg személyesen kollégája, Flip Zimmerman (Adam Driver) tartja a kapcsolatot.

A továbbiakban SPOILER-VESZÉLY várható!

A beépülés néhány izzasztó helyzettől eltekintve zseniálisan beválik. Olyannyira működik a dolog, hogy a KKK vezérének, David Duke-nak (Topher Grace) szimpátiáját is sikerül elnyernie a rendszeres telefonos értekezések során (ne felejtsük el, egy olyan korról beszélünk, ahol még nyoma sincs az internetnek, sem a mobiltelefonnak). Mikor a nagyfőnök a városba érkezik, akkor szorul a hurok hőseink nyaka körül, ugyanis afroamerikai barátunkat személyes védelemre delegálják mellé, míg fehér kollégájának egy beavatási rítuson kell helyt állnia ugyanabban az épületben. Mindeközben egy robbantásos merénylet veszi kezdetét, amelynek célpontja egy fiatal színes bőrű lány. Ő a színes bőrűek egyenlő jogaiért harcoló mozgalom elnöke, és amit szinte senki nem tud, hogy Ron szerelme is egyben…

A drámába oltott humor forrása gyakorlatilag a két Ron Stallworth, pontosabban az, ahogy Zimmermannak Stallworth-tá kell válnia a lebukás elkerülése érdekében. Zimmerman eleinte mintha nem állna a dolog mögött teljes vállszélességgel, ám amikor már nem csak a feketékkel, de a zsidókkal szembeni gyűlölettel is farkasszemet kell néznie – saját zsidóságát eddig csak tényként élte meg, de nem tulajdonított neki jelentőséget, atrocitás ebből kifolyólag nem érte eddig -, akkor válik a munka már számára is inkább küldetéssé. Washington és Driver közös jelenetei olykor viccesek, drámaiak, együtt élnek a filmmel, és jó párost alkotnak benne.

A rendező megteremtette a 70-es évek hangulatát a sztorihoz, annak minden kliséjével. Sok apróság van a filmben, amin bólogatva hümmögtem, mert telitalálatnak éreztem, többek között a fajgyűlölő szemét zsaru karaktert, aki nem fél visszaélni a jelvénye adta hatalmával; a príma zenei aláfestést, ami igen sok jelenetnek ágyazott meg különbözőképpen és elég hangsúlyosan; a futó afroamerikaiakat szimbolizáló céltáblákat; az elnyomott háziasszony karaktert, aki végre megkapja élete nagy feladatát; a hazugságvizsgálóval rendelkező kétkedő rasszista klántagot (akit a Vikingek sorozatból ismerős Jasper Pääkkönen kelt életre); vagy az idős afroamerikait, aki fiatalkori barátjának nyílt színi megalázásáról és lincseléséről mesél.

Nem száraz és szájbarágós a film, sőt olykor meglepően fel van lazítva, mégis mindenki számára érthető az üzenete. A film végén erősek a bejátszások a napjainkban is előforduló erőszakos merényletekről, tüntetésekről vagy összecsapásokról, amelyek gyakran nem másból, mint a (faj)gyűlöletből táplálkoznak, és ártatlanok életét követelik. Az amerikai zászló egyik pillanatról a másikra változik a szemünk előtt színesből fekete-fehérré, adva ezáltal hangsúlyos lezárást a filmnek, amely szeptember 27-től már hazánkban is megtekinthető.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás