Yellow, Paradise, Viva La Vida, Charlie Brown, A Sky Full Of Stars, Clocks, Adventure Of A Lifetime, Hymn for the Weekend: csak néhány azokból a slágerekből, amelyekért hálásak lehetünk a Coldplaynek. A zenekar 20 éves fennállása kapcsán Mat Whitecross (neki köszönhetjük a 2006-os Guantanamo címet viselő, megrendítő alkotást is) rendező készítette el ezt a közel kétórás koncert- és dokumentumfilmet, amely nemcsak a banda 2015-ös albumának a címe, de a tizennyolc hónapos világ körüli turnéjának névadója is egyben.

A Coldplay tagjai egy londoni egyetemen ismerték meg egymást. A fiúk első zenekara 1996-ban alakult meg, Starfish néven. A zsenge zenekar egyetemen és a helyi klubokban lépett fel. Menedzserüknek egyikük jó barátját kérték fel, aki akkor szintén egy bandában zenélt, méghozzá a Coldplayben. Lehangolónak találták az akkori nevüket, így a Keane lett a formáció új neve, a Coldplay pedig dobott zenekarnév lett, ám mielőtt még földre zuhant volna, a Starfishes srácok időben nyúltak érte, és új tartalommal megtöltve a nevet meg sem álltak vele a világhírnévig.

1999-ben a Coldplay aláírt egy öt albumra szóló szerződést, nem is akárhol, az 1896-ban alapított Parlophone lemezkiadónál (The Beatles, Deep Purple, Duran Duran, Kylie Minogue, Queen, Radiohead, Tina Turner, Gorillaz: csak néhány azokból a világhírű előadókból és zenekarokból, akik sokat köszönhettek/köszönhetnek a kiadónak). Az alternatívrock-együttes debütáló albuma a 2000-ben megjelent Parachutes volt, rajta a Yellow, a Shiver és a Trouble toplistás dallal (az együttes az albumot az egyik tag, Will Champion édesanyjának, Dr. Sara Champion-nak ajánlotta, aki rákban hunyt el, pár hónappal az album megjelenés előtt). A siker nem maradt el, 2001-ben meg is kapták érte az első Grammy-díjukat. A második album az A Rush of Blood to the Head nevet kapta, ami túlszárnyalta az elsőt, meg is duplázta az érte kapott Grammy-díjak számát. Az X&Y volt a harmadik lemez, amiről a Speed of Sound című daluk elnyerte az MTV Europe Music Award „Legjobb dal” díját. Az album szárnyalt, ott volt minden sikerlistán, így az USA Billboard Chartsán is. Viva La Vida or Death and All His Friends címet viseli a negyedik album, ahol már társproducerként és afféle „kedves osztályfőnökként” felügyelte a fiúk munkáját a világhírű Brian Eno, aki olyan nevekkel dolgozott már együtt, mint a U2, David Bowie vagy a Depeche Mode. A csapat saját bevallása szerint megmentette őket a feloszlástól. A koncertturné Viva La Vida névvel Magyarországra is eljutott, 2008. szeptember 23-án.

2011-ben dobták piacra a Mylo Xylotóra keresztelt lemezüket, melynek munkálatait nem egészen felhőtlen időszak előzte meg, ugyanis még 2008 decemberében, a turné befejezése után Chris Martin, az együttes frontembere egyik nyilatkozatában a Coldplay feloszlatását pedzegette. 2009-ben stúdióba vonultak, hogy elkezdjék az ötödik album munkálatait, ám a frontember nélkül. Brian Eno úgy vélte, hogy kissé kiégtek, szükségük van egy kis időre, hogy az énekesük nélkül indítsák el a munkafolyamatot, és átértékeljék mindazt, amit addig elértek, és felkészüljenek arra, ami még előttük áll. A döntés meglepő, de érthető volt. Chris szólóanyagának felvételére használta a „kényszerpihenőjét”, amit egy londoni rádió számára készített. „Érdekes lesz, még sosem próbáltam ilyesmit” – így nyilatkozott róla. Az átmeneti időszak jót tett az együttesnek, így megszilárdulva, újult erővel vágtak neki a következő éveknek, elhessegetve a feloszlás gondolatát. 2015-ben ismét újabb magasságokba emelkedve, egészen más színeket beemelve a zeneszámaikba létrehozták az A Head Full Of Dreams albumot, melynek átütő erővel dübörgött az üzenete. A szeretet, a sokszínűség, az elfogadás, a béke, az álmok fontossága és érzése egy kis hippi-, szivárványszínű kaleidoszkópon keresztül szűrődött át a Coldplay albumáról, Chris Martin megnyugtató hangján keresztül, Beyoncé (a Hymn for the Weekend című dal vokál részeit – amit az énekesnő tesz igazán felejthetetlenné – egyébként Chris Martin kisfiának szobájában vették fel), Noel Gallagher, Tove Lo és Merry Clayton közreműködésével.

A film – amit kizárólag 2018. november 14-én vetítettek világszerte – a kultikussá váló Coldplay zenekart hozza kicsit még közelebb hozzánk, hallgatókhoz. Egy kis időutazásra hív tulajdonképpen, hiszen ott lehetünk velük a megörökített pillanatoknak hála már egészen a kezdeti években. Koncertek előtt, közben és után rögzített felvételek teszik emberközelibbé, a tagok megszólalásai, cenzúrázatlan spontán véleményezései, gondolatai, elkapott tekintetei, ökörködései, nevetései, stúdiómunkálatai pedig hihetetlen módon bensőségessé és személyessé a filmet. Elfelejtettem, hogy néző vagyok. Olyan élményt okozott, mintha része lennék ennek a baráti társaságnak, és egy fotelből nézném őket, miközben harsányan nevetnék a vicceiken. A beékelt koncertfelvételeket látva – ahol a több száz ezres tömeg szinte önkívületi állapotban, örömmámorban úszva tombolta végig a világ különböző pontjain a zenei eseményt – tudatosult bennem újra a tény, hogy nemcsak jó arcok,  de ők a világ egyik leghíresebb és legjobb zenekara is. Mint minden ismert előadó, vagy csapat, így ők is megélték azokat a bizonyos mélypontokat, amelyeket többek között az alkohol, vagy épp a magánéleti válság okozott, mindezt a kíváncsi tekintetek, kamerák kereszttüzében. Az egyik legmeghatározóbb mélypont Chris Martin szerint az volt a zenekar életében, amikor úgy döntött, hogy hallgat az akkori managementre, és kitette a zenekarból Will Championt. A csapat valamivel később érezte, hogy Will nélkül nem ugyanaz és nélküle nem akarják tovább folytatni, így visszahívták. A dobosnak is hiányzott a zenekar, így nem volt kérdés a visszatérése. Az új alapokra helyezett barátság a zenélésben is bizonyos reformokat kívánt. Eldöntötték például azt is, hogy nem kerül olyan dal az albumukra, amire nem mondtak mindannyian egyöntetűen igent, kerülve ezáltal a későbbi esetleges ujjal mutogatást. Afféle ötödik, láthatatlan tagja az együttesnek Phil Harvey (az egyik legjobb barátja volt Martinnak az egyetemen), aki kreatív igazgatóként áll a banda mögött hosszú évek óta. Karitatív tevékenységük sem elhanyagolható, egyik legnemesebb gesztusuk a „Lhuna” című Kylie Minogue-gal közösen készített első „hivatalos duettjükhöz” köthető, amit 2008-ban hoztak nyilvánosságra, méghozzá a Redwire honlapján. A letöltésekből befolyó teljes összeget afrikai HIV-betegek gyógyszervásárlására fordították.

2012-ben szintén készült egy koncertfilm, Coldplay címmel, ám gyanítom, hogy a 2018-as Coldplay: A Head Full Of Dreams azt minden tekintetben túlszárnyalta. Zárásként azt hiszem, elég is annyi, hogy a 114 koncertből álló legutóbbi turnéjuk bevétele körülbelül 150 milliárd forintot hozott a Coldplaynek, így ezzel a harmadik legjövedelmezőbb koncertsorozatot könyvelheti el magának a csapat, a U2 és a Rolling Stones után. Megérdemlik? Naná! Chris Martin, Guy Berryman, Will Champion, Jonny Buckland: még nagyon sok boldog és aktív alkotóévet nektek! A film behozataláért külön köszönet a forgalmazó Pannonia Entertainment Ltd-nek.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás