Hol húzódik a határ a plagizálás, és az ihlet merítés között? Lehet-e az eredeti iránti tisztelgésnek venni annak nyilvánvaló másolatát? Ezek a kérdések merültek fel bennem, miközben az Ash of gods: redemption-el játszottam. Kritikám nem lesz mentes a két fent említett játék összehasonlításától.
Az Ash of gods: redemption egy fantasy világba helye bennünket, ahol tanúi lehetünk egy világméretű, mágikus eredetű járvány kitörésének. A „reaping” nevű jelenség harmadszorra jelenik meg Terminium világában, és előidézői az úgyn. Reaperek, akik földöntúli fizikai, és mágikus erővel rendelkeznek. A most következő sorok bizonyítják, hogy a Banner Saga mennyire nagy hatással voltak, a játék készítőire:
Hőseink, egy idősödő harcos, és lánya, sikeresen elmenekülnek, az otthonukat ért támadásból, a család egy régi barátja segítségével, egy helyiekből verbuvált csapat élén. A cselekmény több szálon fut, a feladatunk, hogy a kis csapatunkat elnavigáljuk egy biztonságosnak vélt helyre. Utazásaink során lehetőségünk van olyan döntéseket hozni, amelyek hosszútávon befolyásolják a játék végkimenetelét, illetve karaktereink sorsát. Egy rossz döntés miatt könnyen fűbe haraphat, akár a főhőseink egyike is.
“Eddig a pontig a leírást mindkét játékra rá lehet húzni, de a hasonlóságok sora még nem ért véget, sőt! A játékban fontos szerepet kap egy nyersanyag, a stryx nevű kövek, amelyek képesek viselőjüket megvédeni a reaping tüneteitől, bár gyógyítani nem tudnak. Az utazások során minden nap adott számú stryx-ünk fogy, így ha elpazaroljuk, vagy kifogyunk belőlük, azt a csapat tagjai bánják. A rendszer tulajdonképpen megint csak ugyanaz mint a banner sagában, csak ott az élelmiszerünket kellett ugyanígy beosztanunk.

Aztán ott vannak még a menhir-ek, (a banner sagában istenkövek) melyek utunkat szegélyezik, mindkét játékban erejüket vesztett hatalmas mágikus sziklákról van szó, melyeket istenek emeltek. Kapizsgáljátok már? ”
Függetlenítve Kritikámat az előzményekről, a főszereplők jelleme jól kidogozott, bár legtöbb döntésük a játékos kezében van.
Thorn Brenn az aggódó apa, visszavonult kapitány, aki mindent megtesz hogy a családját megvédje. Lánya, Gleda Brenn forrófejű, harcias lány, aki elutasítja a női sztereotípiákat, báli ruhák és pletykálásnál jobban kedveli a férfiruhákat, és vívást.
Lo Pheng egy eikon, az árnyak klánjából. Az eikonok olyan harcosok, akiket Reaperek elpusztítására képeztek ki, de amíg azok nem jelennek meg, bármilyen piszkos munkát elvállalnak, ha megfizetik. Harci képességeit felismerve, egy csapat rabszolganő csapódik hozzá, közülük is kiemelkedik egy vöröshajú szépség, aki meglepően sokat tud a reaping-ről…
Hopper Rouley egy vándor krónikás, gyógyító, aki a karddal is jól bánik. Az idős férfi szemeiben sokkal több élettapasztalat rejlik, mint azt a kora sejtetni engedi.

A sztori érdekes, bár az angol fordítás hiányosságai miatt, néhol problémát okoz a kibogozása. Ha nem figyel kellően az ember, könnyen elveszítheti a fonalat. A történetmesélést a készítő „roguelike” –ként jellemzi, szerintem simán csak kaotikus. És sajnos vannak elvarratlan szálak is (az én végigjátszásomban két karakter szőrén, szálán eltűnt, egyik pillanatról a másikra, minden magyarázat nélkül. Némi utánajárás után kiderült, hogy eredetileg elárultak volna, de a gaztett már nem került be a végleges játékba, csak az hogy… eltűnnek.)
A harcrendszer na honnan ismerős? Tippeljetek. Körökre osztott taktikai csatákat játszhatunk, és itt megállnék egy pillanatra. Eszembe jutott az az iskolában számtalanszor lezajlott beszélgetés: „lemásolhatom a házid?- Ja, de változtasd meg egy kicsit ne legyen feltűnő”
“Katonáink két jellemzővel rendelkeznek, élet, és energia. A különböző képességeket energia, néha élet felhasználásával lehet aktiválni, az érdekesség hogy közvetlenül támadhatjuk az ellenfél energiáját, amit ha 0-ra csökkentünk, egyrészt képtelen lesz képességeket bevetni ellenünk, másrészt masszív sebzést okozhatunk általa, a következő támadás során — persze visszafelé is igaz!
Az ellenfelek száma limitált, küzdeni fogunk banditák, hivatásos katonák, reaperek, és enses-ek (a reapereket szolgáló különös maszkos harcosok) ellen, és voltaképp ennyi, többre ne számítsunk, ezért a küzdelmeink a játék végére repetitívnek hatnak. ”
Külön megemlíteném a kézzel rajzolt háttereket, és a karakter dizájnt, amelyek – bár roppant hasonlóak a…. tudjátok mihez – szemet gyönyörködtetőek. A zenét a Witcher szériából ismert Adam Skorupa szerezte, és szenzációsan emeli a csaták hangulatát.

Összegezve a tapasztalataimat, aki nem játszott a Banner Sagával, annak az Ash of Gods: Redemtion egy egészen új, és frissítő játékélményt nyújt, fordulatos történettel, ténylegesen súlyos következményekkel járó döntésekkel. Viszont aki ismeri az előzményt, abban akaratlanul is felvetődik a kérdés, mennyi is valójában az eredeti ötlet a játékban? Kitől merítettek még „ihletet” a készítők? És vajon megéri-e így a játék?

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás