Verho: Curse of Faces – Játékteszt

A Verho – Curse of Faces nem az a szerepjáték, amely minden lépésünket megkönnyíti, vagy folyamatos útmutatással próbálja a kezünket fogni. A PS5-ön tesztelt játék tudatosan idézi meg a kilencvenes évek közepének belső nézetű RPG-it. Komor hangulat, régimódi játékmenet és gyakran nehezen megfejthető rejtélyek jellemzik, miközben egy olyan világba kalauzol, amelynek titkai csak fokozatosan tárulnak fel előttünk. A Verho nem akar mindenkinek megfelelni, és éppen ebben rejlik az egyik legnagyobb erénye: egy letűnt játékfilozófiát elevenít fel, annak minden szépségével és kellemetlenségével együtt. A manapság gyakran a játékosok által emlegetett – minden játék nekünk készül – mentalitást egyáltalán nem követi a készítők ezen alkotása, hanem ténylegesen egy saját, egyedi, elborult és kreatív ötlet elevenedik meg előttünk, és személy szerint ez a legjobb amit egy művészettel foglalkozó emberi lény tehet. Hogy önmagát valósítja meg az alkotásban. Semmi sallang, semmi elvárás, csak a legbelső értékek és gondolatok felszínre hozatala.

A világ különös szabályrendszerét egy pusztító átok határozza meg, amely azonnali halált okoz mindenkinek, aki megpillantja egy másik ember arcát. Ebben a kegyetlen valóságban a maszkok viselése a társadalom alapvető részévé vált, és nem csupán a túlélést szolgálja, hanem az egyén identitását is meghatározza. Már a kaland kezdetén ki kell választanunk azt a maszkot, amely leginkább képvisel bennünket, választásunk pedig a kezdő tulajdonságainkra is hatással lesz. A fegyverek használatához erőre és ügyességre, a mágia alkalmazásához pedig intelligenciára van szükség, így már az induláskor eldönthetjük, milyen irányba szeretnénk fejleszteni karakterünket. Én a kiegyensúlyozott megközelítést választottam, de a rendszer kellő szabadságot biztosít ahhoz, hogy mindenki a saját játékstílusához igazítsa hősét. Emiatt sosem érezhetjük magunkat limitálva, és ténylegesen mi lehetünk úgymond a saját sikerünk és sorsunk kovácsa.

A Verho igazi ereje azonban nem a karakterfejlesztésben, hanem a felfedezésben mutatkozik meg. A játék világa tele van olyan apró részletekkel, elrejtett tárgyakkal és összefüggésekkel, amelyek csak akkor nyernek értelmet, amikor már kellő tapasztalatot szereztünk. Előfordulhat, hogy egy rejtvény megoldásához szükséges tárgyat egy egészen másik területen találjuk meg, vagy egy félreeső ösvény végén olyan opcionális főellenségbe botlunk, amelynek létezéséről korábban nem is tudtunk. Az ilyen felfedezések valódi sikerélményt nyújtanak, hiszen a játék nem egyszerűen elénk teszi a válaszokat, hanem arra késztet, hogy magunk fedezzük fel őket. Amikor végre összeáll a kép, és megértjük egy korábban homályos esemény vagy rejtély jelentőségét, a Verho képes egészen különleges, személyes élményt teremteni. És ebben az egészben az a legcsodálatosabb, hogy a játék vége felé ténylegesen nem csak maga a történet egésze kap értelmet, hanem a minket körülvevő világ és egy teljes egésszé válik a szemükben és a gondolatainkban is. Ez maga a felismerés kapuja.

Ugyanakkor ez a megközelítés komoly türelmet követel, és nem minden esetben működik hibátlanul. A harcok során például a találatok érzékelése olykor kifejezetten bizonytalan, ezért nem mindig egyértelmű, hogy sikerült-e eltalálnunk ellenfelünket, vagy éppen mi kaptunk sebzést. Ez a fajta kiszámíthatatlanság különösen a nehezebb összecsapásoknál válik zavaróvá, amikor a pontos időzítésnek és a megfelelő helyezkedésnek döntő szerepe lenne. A tájékozódás sem egyszerűbb: térkép és küldetésnapló hiányában könnyen elveszíthetjük a fonalat, és egy hosszabb kihagyás után akár azt is elfelejthetjük, merre kellene folytatnunk az utunkat. A játék régimódi szemlélete tehát nemcsak a felfedezés örömét hozza magával, hanem olyan kényelmetlenségeket is, amelyeket némi modernizációval könnyedén orvosolni lehetne. Ez azonban számomra sosem okozott fejfájást, és véleményem szerint olyan hiányosság, amely nem feltétlenül akadályozza majd meg a kalandorok útját.

Saját kalandom során különösen emlékezetes volt egy eset, amikor egy sebesült karakter megkért, hogy szerezzek meg neki valamit. Amikor másnap visszatértem a játékhoz, már nem emlékeztem pontosan, mit kért tőlem, ezért ismét beszéltem vele, hátha megismétli a kérését. A párbeszéd azonban nem adott újabb támpontot, így küldetésnapló híján kénytelen voltam találomra próbálkozni, és különféle tárgyakat átadni neki abban a reményben, hogy valamelyik megfelel majd. Ez jól példázza, mennyire vékony a határ a Verhóban az izgalmas rejtélyfejtés és a fölösleges bosszúság között. Egy idő után rájöttem, hogy érdemes saját jegyzeteket készítenem, felírnom a fontosabb kéréseket, és akár a területek elrendezését is papírra vetnem. Ez kétségtelenül közelebb visz a játék szellemiségéhez, ugyanakkor azt is jelenti, hogy a kalandhoz néha egy külön jegyzetfüzetre is szükségünk lesz.

A Verho – Curse of Faces végső soron egy olyan játék, amelynek legnagyobb erényei és legjelentősebb hibái ugyanabból a forrásból táplálkoznak: a múlt játékaival szembeni rendíthetetlen hűségből. Nem próbálja a modern szerepjátékok kényelmi megoldásaival elsimítani a nehézségeket, hanem elvárja, hogy alkalmazkodjunk a saját szabályaihoz. Ez kétségkívül szűkíti a közönségét, és időnként még a műfaj iránt elkötelezett játékosok türelmét is próbára teheti. Mégis, ha hajlandók vagyunk időt szánni a felfedezésre, elfogadjuk a körülményesebb harcokat, és nem riadunk vissza a saját jegyzetek vagy térképek készítésétől, egy rendkívül hangulatos és emlékezetes kalandban lehet részünk. A Verho nem hibátlan alkotás, de olyan élményt kínál, amely a mai, gyakran túlságosan is irányított játékok világában különösen értékes: azt az érzést, hogy a felfedezés, a megértés és a siker valóban a saját erőfeszítéseink gyümölcse.