Oldal kiválasztása

Call of Duty: Infinite Warfare – Játékteszt

Call of Duty: Infinite Warfare – Játékteszt
4 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Elérkeztünk az idei Battlefield – Call Of Duty összecsapáshoz, mind a két játék megjelent, tesztünkből pedig kiderül, hogyan teljesítenek a modern kor katonái a harcmezőn.

Bevallom őszintén, én is azok közé tartozom, akik előszeretettel hangoztatták, hogy idén bizony a Battlefield végre felmossa a padlót ősi riválisával, és az első világháborús téma végre visszahozhatja a közkedvelt korszakot a jelenlegi generáció felhozatalába is. (Elvégre legalább minden második régi-motoros játékos fohászkodik egy jó kis I-II. világháborús játékért.) Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a Call of Duty Infinite Warfare nem hazudtolta meg önmagát.

A történet szerint az emberiség már képes az űrben utazni, a mesterséges intelligencia szárnyal – hol fejlettebben, hol kevésbé –, a földiek pedig hadban állnak a Mars bolygót elfoglaló SDF (Settlement Defense Front) erőivel. Kalandjaink során Reyes kapitány bőrébe bújhatunk (utóbbi úriember engem kísértetiesen emlékeztetett Tom Cruise eltitkolt kisöccsére), s egy, a Föld ellen intézett támadás után a Retribution nevezetű csillaghajó parancsnokaként harcolhatunk a már említett rosszfiúk ellen. Utóbbiak vezetője Kotch admirális, akit a Trónok harcában szereplő, John Snow karakterét megformáló Kit Harringtonról mintáztak.

A story egyáltalán nem váltja meg a világot, s bár elviszi a játékost a hátán egy, a nehézségtől függő 5-7 órás menetre, már unalomig ismert. Egy ideje gondolkodom azon, miért is olyan sikeresek a Call Of Duty-játékok, s nekem mit is jelentenek. Majd minden új rész végigjátszása után rájövök, hogy a játékban ábrázolt kapcsolati rendszer a főszereplők között sose fog kijönni a divatból. A kötelességtudat, a barátság és a haza iránti hűség mindig megunhatatlan formáció lesz ebben a játékban, s így van ez most is. Sőt az íróknak sikerült összehozni egy kellemesen szívmelengetős jelenetet is Ethan barátunkkal, aki a játékban a mellénk rendelt, életünkért aggódó és minket védő robot lesz. 

Valamiért az utóbbi időben a széria fejlesztői rájöttek arra, hogy a húzónevek nem csak a filmeknél működhetnek, s elkezdték karaktereiket felruházni színész-hírességek arcával és hangjával. Korábban ékes példa volt a Kevin Spacey által nyújtott kitűnő performance, s most is sikerült egy egész tisztességes szereplőgárdát összeverbuválni. Azt azonban sajnálattal vettem észre, hogy a számomra lelkesedéssel fogadott Kit Harrington valójában kirakatbábu lett, s semmilyen komolyabb szerepet nem adtak neki. Főellenségnek gyenge, s az általa felmondott szövegek is kvázi a „Hogyan legyünk gonosz diktátorok” című könyvből lettek kiválogatva. Gyakorlatilag az egész játék alatt kétszer találkozunk vele, egyszer az elején, ahol bemutatják, hogy nem rest a saját embereit is lelőni, csak hogy elsüthessen egy hangzatos mondatot („Care clouds judgement” – „A törődés elhomályosítja az ítélőképességet”), valamint a játék végén körülbelül két percre. Azért úton-útfélen megjelenik a kijelzőnkön is, csak hogy megpróbáljon meggyőzni minket arról, hogy bizony meg fogunk halni, na de azért kérem, egy Kit Harringtonnal a farzsebemben nem lett volna olyan nehéz egy igazán karizmatikus főellenfelet elővarázsolni.

Na de a történet csak az egyik része a játéknak. Mégis azért beszéltem ilyen hosszan róla, mert aki játszott már Call of Dutyval, annak lényegében nincs mit mondanom a játékmenetről. Szinte semmi nem változott, a hangulat a régi, folyamatosan küzdjük át magunkat a ránk törő ellenfeleken, az adrenalintermelés pedig szünet nélkül zajlik az ember testében. Amikor éppen nem a földön harcolunk, akkor űrhajónkba pattanva tehetünk rendet az ellenfelek között. Ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor az egész univerzum felépítése, amiben kivetnivalót találhatnék, ugyanis a srácokat nem nagyon érdekelték a fizika törvényszerűségei, de ezek elnézhetőek egy COD szintű sorozatnak, elvégre ez egy sci-fi köntösbe bújtatott akciójáték, ami véletlenül sem akar Science Fiction lenni. Ennek köszönhetően elnézhetőek az olyan apróságok, mint például a főhős, aki megsérült ruhával nem fagy meg azonnal az űrben.

Ha már űr, az Infinite Warfare sajnos elhasal az űrbéli összecsapásoknál. Nem is arról van szó, amikor az űrhajóval száguldozunk, azok kellemesen egyszerűek, a probléma ott kezdődik, amikor űrhajó nélkül, zéró gravitációval próbálunk túlélni. Ilyenkor az alapfegyverzet átvált egy grappling hookra, és odahúzhatjuk magunkat különféle objektumokhoz. Ilyenkor azonban félő, hogy a kamera elfordul, és mire felfogod, hogy merre is állsz vagy ki merre van, lelőttek. (Legalábbis az általam játszott veterán fokozaton.) Röviden: ezek a részek – szerencsére kevés van belőlük – nem voltak a kedvenceim, s ilyenkor célravezető fedezékről fedezékre vándorolva, mindenféle kaszkadőrmutatvány nélkül előrehaladni. 

A főszál mellett lehetőségünk van felvenni mellékküldetéseket is, de ezek annyira feleslegesen lettek a játékba integrálva, hogy a kötelező egyen kívül nem is törődtem velük. A végkimenetelre egyáltalán nincsenek hatással, ráadásul semmi olyan számottevő bónuszt nem adnak, amiért különösebben foglalkozni akartam volna velük. 

Amiért külön dicséretet érdemel a játék, az a fegyverfelhozatal. Sikerült olyan eszközöket a kezünkbe adni, amelyeket variálva mindenki megtalálhatja a saját kedvenc felállítását. Ezenfelül az összes eszköz pont annyira „modern”, hogy még a hihetőség határán belül mozognak. Személyes kedvencem a célkeresős bomba volt, amely egy apró pókra hasonlító szerkezet, és a hozzá legközelebb eső áldozatra felmászva felrobban, valamint a két pisztollyá szétszedhető gépfegyvert se vetettem meg. A legtöbb fegyverünkről elmondható azonban, hogy több funkcióval rendelkeznek, így biztos, hogy nem fogunk unatkozni lövöldözés közben.

A látványra sok panaszunk nem lehet, de nem is fogja megváltani a világot, hozza az egy ekkora költségvetésű játéktól elvárt kötelezőt. Az átvezető animációk szépen ki vannak dolgozva, a karakterek pedig képesek elérni, hogy törődjünk a sorsukkal. Na nem kell itt Witcher vagy Heavy Rain szintű dolgokra gondolni, de azért nincs férfi, aki ne aggódna a játék felétől drága robotunk, Ethan életéért. 

Természetesen nincs Call of Duty multiplayer szekció nélkül. A srácok nyilvánvalóan értik a dolgukat, s a program legjobb része ez lett. Talán az egyetlen probléma a megjelenés pillanatában a spawn rendszer, nem egyszer sikerült ellenfél elé betenni szegény katonámat, mondanom se kell, hogy azonnali halál volt a jutalmam. Értem én, hogy kistérképes játékoknál ezzel számolni kell, de illő lenne erre kitalálni valamit most már. Ugyanakkor a gyors akció (ami talán picit emészthetőbb sebességre került, mint az elmúlt évek COD multis szekciói) kellemes órákat tud okozni, főleg csapattársakkal.

Érdekességek a játékról:

  • A játék megjelenése után kiderült, hogy a Windows Áruházban vásárolt példányok felhasználói nem játszhatnak együtt a steames játékosokkal, így a Microsoft visszatéríti az előbbi platform vásárlóinak pénzét.
  • A játék Legacy kiadása tartalmazza a Modern Warfare-trilógia első részének felújított változatát is.
  • Az első napokban körülbelül feleannyi Infinite Warfare fogyott, mint korábban a Black Ops 3-ból.
  • A magyarországi játékeladások alapján a Call Of Duty került az első helyre a megjelenés hetében.
  • A PS VR-felhasználók egy ingyenesen letölthető Jackal Assault DLC-t kapnak, amelyhez a teljes játék megléte sem lesz szükséges.
  • Érdemes a stáblistát megvárni, mert 8 fontosabb karakter utolsó üzenetét hallgathatjuk végig. (papírzsebkendőt készítsünk be magunk mellé)

Természetesen visszatért a zombis móka is, ezt a részt sokkal többre becsülöm, mint az egymás ellen való csatározás élményét. (Bár azt se vetem meg.) A kooperatív móka lényege, hogy négyen összefogva túléljük a ránk törő élőhalottak áradatát. Van itt minden, ami szemszájnak ingere a robbanó bohócoktól a mutáns főellenfelekig, mindezt megspékelve egy kellemes vidámparkkal. 

Összefoglalva az új Call of Duty egyáltalán nem váltja meg a világot. Nem is újít számottevőt a már bevett formulán, csupán itt-ott finomított rajta. Személy szerint ezekre az alkotásokra szoktam azt mondani, hogy korrektül összerakott iparosmunka. Ha valami új élményre vársz, esetleg a világháborús érát hiányolod, akkor a Battlefield 1 a te játékod. Ha csak egy hétvégi kikapcsolódásra keresnél egy jóféle, pörgős shootert, a Call of Dutyt is melegen ajánlom. Az Infinite Warfare semmi olyat nem hoz, amit ne láttál volna már a sorozattól, s az idei év FPS-áradatában nem biztos, hogy ez lenne az első választásom. De a rengeteg tartalom az egyszer végigjátszós kampány mellett, a multis és zombis móka miatt mégis vissza-visszatérek hozzá.

Értékelés: 8/10

Hozzászólások

Translate »