A Verdun az agyoncsépelt második világháború után az első világháború idejébe repít minket, ahol csapatokat alkotva kell oda-vissza elfoglalni a csatatér egyes részeit.

Mielőtt bármibe is belekezdenék a játékkal kapcsolatban le kell szögeznem, hogy ez nem egy egyszerűen megtanulható játék. Szerintem lesz néhány olyan játékos, aki sohasem fog tudni teljesen „beletanulni” a játékba. Amennyiben viszont a tanulási görbe kritikus szakaszát elértük, onnantól kezdve dominálhatjuk a frontvonalat.

A Verdun két játékmódot tartalmaz: Frontlines és Rifles-only Team Deathmatch. Az utóbbiról nem sok különöset kell elmondani, az a casual játékosoknak kedvező „mész és lősz” kategóriájú játékmód. Hosszútávon elég gyorsan meg lehet unni, de egy rövid szórakozásra pont megfelelő. A Frontlines mód, amiben az időnk nagy részét fogjuk tölteni, az egy csapat alapú támadás/védekezés mód. Támadóként a kijelölt pontot tartva túl kell élnünk a megrohamozott területen egy bizonyos ideig, ezzel elfoglalva azokat, és folyamatosan előretörni az ellenség bázisa felé. Védőként a lövészárkokban mozogva kell megakadályozni az ellenség előrehaladását. Ha elég ideig vagyunk kiszorítva saját területünkről, akkor a játék kijelöl egy újabb védvonalat, ahova rövid időn belül hátrálnunk kell, különben kivégez minket a játék. 

Ez kimondva nagyon egyszerű, de amennyiben nincs meg a megfelelő koordináció csapaton belül nagyon gyorsan kiszorítanak majd bennünket a saját térfelünkről.  A rendszer a Battlefield-el szemben már-már kényszerít a csapatban való játékra, mivel már a meccs keresésnél egy csapaton belüli pozíció betöltésére keresünk rá. Ez a játék nehézségét nézve inkább pozitívum végeredményben, mert kiválaszthatjuk azt a szerepet, amit igazán jól tudunk már kezelni és nem kerülünk be egy olyan játékba, ahol például mesterlövészként kellene játsszunk, pedig azt az ellenfelet se tudjuk lelőni, aki előttünk hasal. 

A játék elég nagy térképekkel dolgozik, de ha a határaikat akár egy lépéssel átlépjük, a színek azonnal megfakulnak és felszólít, hogy térjünk vissza a harcmezőre, különben dezertőrként lelőnek minket. Ez igazából nem jelent gondot csak egy bizonyos pályán, ahol a kuszán kiásott lövészárkokat elkerülve inkább oldalról lenne logikus betörni az ellenséges frontvonalra.

Ezeknek a térkép adta lehetőségek kihasználásának számos módja van a csapatokon belül. Minden osztagnak van egy vezetője, aki típustól és frakciótól függően változó irányítási lehetőségeket kap. A támadás és védekezés pontjának kijelölése fix lehetőség, de ezen felül akár légi felderítést, tüzérségi támogatást vagy mustárgáz bevetését is elrendelhetjük. Az utóbbi esetben az előretörés során egy nagyon jól eltalált gázmaszkot kell felhúznunk, ami az eredetivel megfelelően nagyon sokat kitakar a látóterünkből, ezzel még tovább fokozva a játékélményt. 

Sajnos ennek a játékstílusnak megvan a sajátos hibája is, mégpedig az esetleges unalom. Ha nem elég ügyes az ellenfél csapat vagy csak szimplán túl jó játékosok vannak a védekezők oldalán, akkor igen gyorsan ráunhatunk a lövészárokban való védekezésre. Ez a támadók oldalán sem kedvezőbb, mert a halálunk utáni időbüntetés jócskán meghaladja a 20 másodpercet és nagyon sok esetben ahogy visszaérkezünk a játékba, hamarabb lő agyon minket egy ellenséges mesterlövész, mint egy ideges káromkodás elhagyná a szánkat. 

A pályák a helyzetből adódóan elég kevés színt használnak. Jórészt csak egy barna sártengerben menetelünk előre és néhány mezei pályán csatlakozik a sorba zöld növényzet. Ez nem mindenkinek lesz ízlésére, de egy ebben a korszakban található helyszín szerintem nem adhatná máshogy vissza a megfelelő érzést. 

A hosszúra nyúló csaták végén viszont jön az elismerő pontozás, ahol saját és általunk vezetett csapatunk érdemeit ismeri el a játék akár hosszú perceken keresztül is. Ha eredményesen teljesített a csapatunk, akkor tapasztalati pontokat kap, amivel további fejlesztéseket nyithatunk meg. Emellett saját szerepünket is tudjuk fejleszteni, amivel jobb fegyvereket tudunk elérni. Szerintem az egyéni fejlődés üteme túlzottan gyors, mert néhány meccsből 6 különböző osztályt is a maximumra fejlesztettem.

A fentieket összegezve elmondhatom, hogy a megfelelő társakkal egy nagyon jó csapat alapú lövöldözésben lehet részünk, ahol nem csak agyatlanul pumpáljuk ellenfeleinket a kifogyhatatlannak tűnő lőszerkészletünkkel. Ezzel szemben az egyéni játék nem biztos, hogy mindenki számára ilyen jó élménnyel társul majd, főleg ha nem igazán tudja kiismerni magát a játékos a lövészárkok végtelen labirintusán. Ez az értékelésemre is rányomta a bélyegét.

Értékelés: 6/10

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás