Oldal kiválasztása

Splinter Cell: Blacklist – Játékteszt

Splinter Cell: Blacklist – Játékteszt
7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Sam Fisher, avagy a játékvilág legismertebb és legkedveltebb szuperkéme nevéhez méltó formában tért vissza a Splinter Cell: Blacklist keretein belül.

A Splinter Cell-sorozat az elmúlt egy évtized során megjárta a hadak útját, hiszen az első epizódok elképesztő sikereit követően az aktuális divatnak megfelelően a Ubisoft a hagyományos akciójátékok irányába mozdította el a franchise-t. Mivel azonban a Splinter Cell név az évek során szorosan összefonódott a lopakodós játékok fogalmával, az előző epizóddal (Conviction) történt kikacsintással a fejlesztők nem igazán tudták meggyőzni a régi fanatikusokat, az újabbak pedig még túl kevesen voltak ahhoz, hogy sikerre vigyék az alkotást. Természetesen a franciák is tisztában voltak azzal, hogy elhagyták a járt utat, így radikális lépésekre szánták el magukat. Ennek köszönhetően egy frissen alakult belsős stúdiót, avagy a Ubisoft Toronto harcedzett brigádját bízták meg azzal, hogy új életet leheljenek a sorozatba, mindezt úgy, hogy a régi és az új rajongókat egyaránt ki tudják szolgálni vele. Konyhanyelven tehát azt szerette volna a kiadó, ha a Splinter Cell: Blacklist névre hallgató új résszel a készítők a lopakodós- és az akciójátékok szerelmeseinek igényeit is kielégítenék. Hangozzék bármennyire is abszurdumként ez az elképzelés, a kanadai fejlesztőknek mégis sikerült a lehetetlen!

Ez a kijelentés azonban leginkább csak a játékmenetre értendő, a körítésre kevésbé, hiszen az alkotás a történet tekintetében meglepően gyengére, mondhatni klisésre sikerült. A végletekig leegyszerűsítve ugyanis egy teljesen átlagos, az amerikai akciófilmekből merítő cselekmény vár majd ránk, amelyben az USA mindent megtesz azért, hogy mentse saját irháját, és közben ne kelljen feladni elveit sem. Alakult ugyanis egy terroristacsoport – magukat csak Mérnökökként emlegetik –, akik összeállítottak egy feketelistát, ami alaposan megrémítette az ország vezetőit. A kérdéses listára ugyanis különféle Amerika-ellenes terrorcselekmények kerültek fel, és amennyiben a tengerentúli nagyhatalom nem vonja ki haderőit a – szerintük – jogosan elfoglalt és fennhatóságuk alatt tartott országokból, akkor a kérdéses események kivétel nélkül bekövetkeznek majd. Az Egyesült Államok természetesen nem szeretné nagydobra verni a történetet, így a vezetőség egyenesen Sam Fisherhez és a Fourth Echelonhoz fordul segítségért, hogy a lehető legnagyobb csendben, csírájában fojtsák el a terroristák terveit. Sam természetesen elvállalja a megbízatást, így a világ szinte minden pontjára el kell utaznia ahhoz, hogy küldetését – természetesen a mi segítségünkkel – sikeresen teljesítse, azonban hiába az izgalmas bevetések, a történet fordulatoktól és megdöbbentő pillanatoktól is mentes, teljes egészében meghúzódik a háttérben, amit még olyan apróságokkal sem tudtak életszerűvé tenni a készítők, minthogy bevetések közben felhívhatjuk lányunkat, vagy beszélgethetünk a Paladin nevű repülő erődön megtalálható kollégáinkkal.

Ha már szóba került a Paladin, a szupermodern repülőgép lesz a Splinter Cell: Blacklistben a Fourth Echelon bázisa, ahol olyan ügyes-bajos dolgaink, mint például a fegyverfejlesztés mellett soron következő küldetésünket is kiválaszthatjuk. Ezek között a történetet továbbmesélő egyjátékos küldetéseket éppen úgy találunk majd, mint mellékes kihívásokat, amelyek már nem csak egyedül, hanem kooperatív módban is élvezhetők lesznek, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. A kérdéses opcionális feladatok minősége egyébiránt fikarcnyit sem marad el a főküldetések élvezeti faktorától, így már csak ezért is érdemes elvégezni őket, de a teljesítésükkel járó extra pontok sem jelentenek hátrányt abban az esetben, ha felszereléseinket szeretnénk fejleszteni. A Splinter Cell: Blacklist minden egyes küldetése ugyanis egy eligazítással kezdődik, majd még a helyszín meglátogatása előtt magunk dönthetünk arról, hogy milyen fegyverekkel és különleges kiegészítőkkel lássuk el hősünket. A hagyományos pisztolyok és géppuskák mellett természetesen speciális kémfelszereléseink is lesznek, így például Sam jellegzetes éjjellátó szemüvege, amellyel immáron a falakon is áttekinthetünk, de kiemelendők még a távirányítású robotok, amelyek helyenként alaposan fel tudják dobni a játékélményt, amivel kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire magas minőséget képvisel a kampány kezdetétől a fináléig.

Hogy egy kicsit alaposabban is belemerüljünk a játékmenet ismertetésébe, érdemes kiemelni, hogy a fejlesztők érezhetően – ellenben korántsem zavaróan – minden egyes pályát úgy alakítottak ki, hogy valóban érvényesülhessenek a régi, valamint az új rajongók is, de az arany középút kedvelői se maradjanak hoppon. Ennek köszönhetően három játékstílust képviselve – Ghost, Panther, Assault – élhetjük át az összes pályát, és bár nem kell kötelezően ragaszkodnunk egyik útvonalhoz sem, de a bevetések teljesítésével abba az irányba fejlődünk, amelyik a leginkább jellemző volt vérmérsékletünkre. Ha például óriási türelmünk van, és képesek vagyunk megfigyelni még azt is, hogy az őrök mikor néznek félre, akkor a Ghost stílus áll majd a legközelebb hozzánk. A Splinter Cell: Blacklistben ezt erősíthetjük azzal is, hogy az összes pályán lehetőségünk lesz megkerülni ellenfeleinket, netán elsurranni mellettük, de amennyiben akcióra kerül a sor, akkor sem kell könyörtelenül végeznünk velük, elég lesz csak ideiglenesen hatástalanítani őket. Amennyiben hajlamosak vagyunk elveszíteni fejünket, netán számolunk a hibázás lehetőségével, akkor nagy valószínűséggel inkább a Panther játékstílus képviselői közé sorol majd minket a játék. Ez összességében azt jelenti, hogy a legtöbb esetben megpróbáljuk lopakodva, csendben teljesíteni a küldetéseket, de amennyiben felfedeznek minket, vagy megoldhatatlan problémába ütközünk, akkor a tűzharcoktól sem riadunk vissza. Ezek ismeretében bizonyára nem meglepő, hogy az Assault-stílusú játékosok az igazi kommandósok lesznek, akik meg sem próbálnak majd csendben meghúzódni, inkább rárúgják az ajtót az ellenfelekre, és természetesen vállalják is ennek a cselekedetnek a következményeit. Összességében tehát kijelenthető, hogy a Blacklist akció- és lopakodós játékként is maximálisan megállja a helyét, hiszen bármennyire is nehéz a két stílust ötvözni, a Ubisoft csapatának a tudatos tervezés eredményeképpen mégis sikerült ez a nehéz feladat.

Sőt mi több, az apróbb hiányosságokat leszámítva – a kivégzésekbe például nincs beleszólásunk, csak a végkifejletbe –, a játékmenet is kellően kiegyensúlyozott lett, habár ezt azért gyakran beárnyékolja majd az ellenfelek mesterséges intelligenciája, lévén ezen a téren vannak azért szakadéknyi hiányosságai az alkotásnak. Nyilván a közérthetőség miatt nem tehették meg a fejlesztők, hogy még a legapróbb suhintásra is észrevegyenek minket az őrök, de az mégis túlzás, hogy az őrkutyák gyakran méterekről és fedezékben is kiszúrnak minket, a legtöbb ellenfél viszont azt sem veszi észre, ha alig 1-2 méterrel odébb kiontjuk valakinek az életét. Ezen a téren sokkal jobb is lehetett volna a végeredmény, így a minőség a nehézség tekintetében gyakran elég hullámzó, ami főként a régi rajongóknak lehet bántó, hiszen akinek nem élete a lopakodás, az nem biztos, hogy elszomorodik abban az esetben, ha hangos tűzharcba keveredik a terroristákkal. A mesterséges intelligencia hiányosságait természetesen kiküszöbölhetjük, ha a kampány helyett a vaskosra és kiválóra sikerült többjátékos módot töltjük be. A kooperatív mód lehetőségét már fentebb kiemeltük, de a Splinter Cell: Blacklist természetesen kompetitív opcióval is rendelkezik, ami a Spies vs Mercs névre hallgat és alapesetben két további játékmóddal kecsegtet. A közös bennük, hogy minden esetben a kémek és a terroristák csapnak össze egymással, ami két olyan ellentétet jelent, hogy szó szerint élmény lesz az összes küzdelem. Míg ugyanis a kémek sajátos felszereléseikkel próbálnak érvényesülni, általában halkan és csendben, addig a terroristák a nagy tűzerőre alapoznak, így a különbségeknek köszönhetően szó szerint óriási izgalmak várnak ránk ezen a téren is.

 A játék kapcsán érdemes kiemelni, hogy bár az Unreal Engine 2.5 egy erősen módosított változatát használja, de a fejlesztőknek ettől függetlenül is sikerült – természetesen rengeteg munkával – elképesztő eredményt varázsolniuk a pályákra. Ez főként PC-n, a DirectX 11 technológia bekapcsolásával érezhető a leginkább, aminek köszönhetően olyan részletességet és olyan effekteket csalhatunk elő az alkotásból, amitől a Splinter Cel: Blacklist egyértelműen a legjobbak között tartható számon. Kevésbé jó a helyzet azonban a szinkronok terén, számomra ugyanis nagyon hiányzott Fisher arca mögül Michael Ironside hangja, és bár Eric Johnson sem végzett rossz munkát, de a megszokás nagy úr. Pozitívum azonban, hogy a hazai forgalmazónak köszönhetően itthon magyar felirattal jelent meg a játék, ami nagy segítség lehet az angolul nem tudó rajongók számára, egyetlen probléma, hogy sajnos pont ez a rész nem rendelkezik olyan nagyívű történettel és megfejtésekkel, mint amit megszokhattunk a sorozattól.

Összegezve az elhangzottakat, a Splinter Cell név végre ismét úgy csillog, ahogyan azt a Conviction kivételével megszokhattuk tőle. Habár a játék talán már sosem lesz olyan, mint hőskorában volt, de aki a korai részeket kedvelte, az ugyanúgy megszereti majd Sam Fisher legújabb kalandjait is, mindez pedig természetesen igaz az akciókat kedvelő újabb rajongókra is. A Splinter Cell: Blacklist nagyszerűen rálelt az arany középútra, és bár korántsem lett tökéletes, de stílusában így is az idei év befutója lehet.

Értékelés: 9/10

Translate »