Oldal kiválasztása

Bioshock: Infinite – Játékteszt

Bioshock: Infinite – Játékteszt

Üdvözöllek Columbiában, a 19. század eleji Amerikát hűen ábrázoló, éppen egy polgárháború küszöbén álló lebegő városban, ahol garantáltan olyan élményben lesz részed, amire akár tíz év múlva is élénken emlékszel majd vissza.

Ken Levine nem egy egyszerű fickó, van azonban valami, amihez nagyon ért: hihetetlen kreatívsággal képes világokat teremteni, s történetet mesélni. Talán nem is meglepő, hogy a Game Informer pár évvel ezelőtt az "Évtized történetmesélőjének" nevezte. Joggal, hiszen a 2007-ben elindított Bioshock-szériával bizonyította, művészet és játék nem választható külön, sőt, igazán akkor lehet tartalommal és mondandóval teleszuszakolni egy alkotást, ha annak van művészeti értéke. Ez a filozófia egyértelműen a múlt héten megjelent Bioshock: Infinite-nél csúcsosodott ki, mert bár nem volt egy sétagalopp a játék öt éves fejlesztési ciklusa (rövid időn belül több neves szakember is otthagyta a projektet), valójában ez egy pillanatig se érződik a játék végleges, boltokba került változatán. Miért? Mert a Bioshock: Infinite maga a nagybetűs élmény, az a fajta játékélmény, amit nem feltétlenül úgy kap meg a játékos, hogy változatos játékmenettel szembesül, hanem azzal, hogy totálisan elmossa a művészet és a játékok közötti, amúgy már így is egyre vékonyabb határokat. A Bioshock: Infinite a maga nemében egy műalkotás, s mint olyanról, nagyon nehéz írásban, hűen véleményt formálni. Ezt az élményt ugyanis megtapasztalni kell, s amint átléped Columbia kapuját, biztos lehetsz benne, hogy nagyon nehezen hagyod ott a lebegő várost.

A játék története 1912-ben játszódik, mi pedig egy lecsúszott, súlyos játékfüggőséggel küszködő, s ezáltal komolyan eladósodott Pinkerton-ügynököt, Booker DeWittet alakítjuk, aki azt a feladatot kapja, hogy szabadítsa ki a Columbia városában fogságba esett Elizabeth nevű lányt, cserébe a titokzatos rosszfiúk szemet hunynak tartozása felett. A küldetés kezdetben gyerekjátéknak tűnik, a lányszabadítás után azonban hamar kiderül, sokkal többről van itt szó. Elizabeth ugyanis Columbia életének egyik meghatározó alakja, így az éppen polgárháború szélére sodródott égi város vezetője, a magát csak Profétának hívó Zachary Hale Comstock mindent megtesz annak érdekében, hogy DeWitt, s újdonsült partnere ne jusson vissza New Yorkba.

Hogy egyenlő esélyekkel vegyük fel a küzdelmet, az ex-katona természetesen fegyverek egész arzenáljával, illetve a Bioshock-sorozatból jól ismert plazmidokkal veszi majd fel a kesztyűt. Vagyis egészen pontosan a Vigorral, ami itt sóval tápolható. Képességeink és fegyvereink természetesen fejleszthetőek lesznek, amiket a pályákon elhelyezett automatáknál tehetünk meg, az újdonságok azonban nagyon borsos áron lesznek elérhetőek, így a Bioshock-széria másik fő eleme, a gyűjtögetés is visszatér. Mégis, maga a fejlődési rendszer, illetve annak lecsupaszítása nem ad olyan mélységet a játéknak, amit megszoktunk. Baj? Nem, mert annyira pörög a cselekmény, hogy igazából nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy most milyen fejlesztési irányba is kellene elmennünk. Ez lehet, a hithű rajongókat kicsit kellemetlenül érinti, én személy szerint nem kifogásoltam ezt a megoldást, mert így sokkal inkább azzal leszel elfoglalva játék közben, hogy elmerülj Columbia rejtélyeiben, hogy felkutasd a most is elrejtett hangfelvételeket, hogy minél többet megtudhass a vallást mindenek elé helyező alapító atyákról, a velük szemben fellázadó, anarchista Vox Populiról (a nép hangja), vagy a Lutece-ikrekről.

De ha innen nézzük, s kellően kritikusak szeretnénk lenni, akkor tulajdonképpen ez az egyetlen gyenge pontja a Bioshock: Infinite-nek. Mert ami történetmesélésben vagy a lebegő város elkápráztató hangulatában tapasztalunk, azt valahol a játékmenetben csak óvatosan, karcsúsítva kapjuk vissza. A harcrendszer ugyanis leegyszerűsödött, illetve némileg felgyorsult, mégse mutat túl az elődökön, s makacsul ragaszkodik (legalábbis ami az alapokat illeti) a korábbi konvenciókhoz, miközben ha nem lennénk ennyire telhetetlennek, akkor el kellene fogadnunk, hogy attól, hogy nem újít a játék, az élmény még így is magasan A-ligás. Már csak azért is, mert Elizabeth személyében egy olyan mesterséges intelligenciával lesz dolgunk, amilyenre még nem nagyon volt példa. A hosszú éveken át bezárt, s így a világból szinte semmit se látott lány a kiszabadítása után ugyanis gyermeki ártatlansággal és kíváncsisággal csodálkozik rá a nagyvilág történéseire (ez viselkedése minden mozzanatán tetten érhető), közben pedig ha kemény összecsapásra kerül sor, biztosan számíthatunk a segítségére. Ha arról van szó, munícióval vagy a vigorhoz szükséges sóval támogat minket, esetleg tippeket-trükköket hint el, és közben sosincs láb alatt. Könnyít a játékmeneten? A játék elején valóban megkönnyíti a dolgunkat, de ahogy haladunk előre, úgy fogjuk majd érezni jelenlétének szükségességét.

A Bioshock: Infinite az a játék, ami garantáltan érzelmeket vált ki belőled, aminek a végén késztetést érzel rá, hogy leülj a haverokkal, s véleményt cseréljetek. S, mint ilyen, nagyon ritka a játékvilágban, így ha kissé "butított" is a játékmenete, valójában egy olyan élményt kínál, amire kezdetben biztosan nem készülsz fel, s csak a sokadik játékóra után jössz rá, hogy sokkal többet nyújt egy egyszerű lövöldözős játéknál.

Értékelés: 9,5/10

Translate »