I Have No Mouth, and I Must Scream – Játékteszt

Tartom magam ahhoz a mondáshoz, miszerint a történetek nagy részét már valaki kitalálta, és manapság már ezen régebbi történetek más-más köntösben kerülnek újra a porondra. Ezzel, ha valaki igazán jó alkotó, nincs is gond, hiszen a körítés és maga a mondanivaló és eltérhet apróbb részletekben, ettől pedig minden egyes de hasonló cselekmény megtalálhatja a maga bázisát, közösségét. Pár hónapja történt, miszerint egy sci-fi rajongó barátom ajánlására elolvastam az I have no mouth and I must scream címen futó novellát és azt kell, hogy mondjam, hogy teljesen magával ragadott a zsenialitása a könyvnek.

Bár tény, hogy szörnyebbnél szörnyebb dolgok történnek ezen alkotás bugyraiban, de maga az üzenet, amit közölni próbál, az maga a tökély. Nem is volt kérdés, hogy a köny elolvasás utána bizony kutakodni kezdtem, hogy van bármilyen hasonló témát feldolgozó alkotás, bármilyen művészi formában megalkotva, és szerencsémre, rátaláltam ezen korábban említett könyv, videójátékos változatára. Mondanom sem kell egyébként, hogy tisztára úgy éreztem magam én is mint egy történetben, aminek a fordulatait valaki megírta, hiszen pont akkor bukkantam rá ezen gameszkóra, mielőtt megjelent volna. Tudni kell erről a produktumról persze, hogy ez egy újra kiadása egy régebbi verziónak, amely 1996-ban rengeteg díjat zsebelt be, de akkoriban sajnos nem igazán voltam érdekelt a videójátékok csodálatos világában, részben azért, mert nagyon picinyke leányzó voltam.

Biztos vagyok benne, hogy a következő szavaim picit öregesnek fognak majd hangzani, de szilárdan hiszem, hogy már nem készítenek olyan játékokat, mint az I Have No Mouth és az I Must Scream. Ez az alkotás egyszerűen tökéletesen visszaidézi a point n click éra aranykorát, és azt a jelenséget, hogy régebben mennyire erősen jelen tudott lenni a játékokban az a bizonyos horror hangulat, amely jó időre lefogta a játékos kezét, és álmatlan éjszakákat okozott minden felhasználónak aki az adott produktum közelébe merészkedett. No de miről is szól ez a bizonyos kaland? A történet szerint vége a világnak, és csak öt ember maradt életben. Őket börtönözte be, látszólag örökre, maga a végítélet, egy AM nevű érző számítógép. AM teljesen megőrült, és az örökkévalóságig az emberek kínzásával akarja tölteni. Az öt ember nem halhat meg, bárhogyan is próbálkoznak, és AM olyan forgatókönyveket és helyszíneket hoz létre, amelyek fájdalmasan nyomorultak az idők végezetéig. Mégis van egy reménysugár: egy pletyka kering, hogy AM-et le lehet győzni. Az azonban még várat magára, hogy hogyan.

Ez az alkotás mutatja be jól azt, hogy a történet alapú játékok terén legtöbbször mennyire fontos maga a história és maga az út. Végig kell játszanod mind az öt karakter fejezeteit, tetszőleges sorrendben, hogy felfedezd a titkot, miszerint hogyan szabadulhatsz ki a ciklikus pokolból. Minden karakternek megvan a saját személyes gyötrelmeinek világa: Ellennek, aki klausztrofóbiás, egy piramist kell felfedeznie, Nimdok, az egykori náci orvos pedig visszatér legrosszabb bűncselekményeinek helyszínére. Beállított cselekvési kifejezések segítségével kitalálhatod, hogyan manipuláld a körülötted lévő világot, és fokozatosan összerakhatod a kirakóst, hogy eljuss a megfelelő „befejezéshez”. Vannak korai kilépések is, amelyek halállal járnak, de mint már fentebb is említésre került, ebből a „szimulációból” saját magunk életének elvételével sem kerülhetünk ki, így jobb ha megbékélünk a ránk váró gyarló sors és annak lehetőségeivel.

A játékmenet terén is van egy igen érdekes csavar. Kapunk ugyanis egy karma szintet, amely a cselekedeteink szerint növekszik vagy éppen csökken, és ennek fontosságát csakis a játék történetének vége felé csapja arcunkba az alkotás. Jobb lesz tehát ha okosan cselekszünk adott lehetőségeink tárházával, hiszen ahogyan a mondás tartja, a karma mindenkiért eljön, ha nem is akarja. Maga a képernyőnkön látott jelenetek két részre vannak bontva, az egyik maga a cselekménynek a feldolgozása, a másik pedig az eszköztárunk és annak részletes leírásai. Ez egy igazán régies megoldás, de véleményem szerint tökéletesen beleillik az egész projektbe, és teljes mértékben hozzátesz a produktum egészéhez. Az egyetlen dolog, amivel meggyűlt a bajom, azok a logikai feladványok és azon „küdetések” nehézsége volt, de nyilván ez csöppent sem negatívum. Innen is látszik, hogy régen azért jóval nehezebbek voltak a játékok és ez sokak szerint annak is betudható, hogy a kiadók így akarták kitolni a játékok idejét. Az biztos, hogy jómagam számtalanszor megakadtam egy-egy fejtörőnél, de hosszas órákon át való gondolkozás után, valahogy mindig ki tudtam logikázni a megoldást.