Emlékszünk még az első részre? Ne lepődjünk meg, ha kissé kutakodnunk kell az emlékeinkben, ugyanis nem tavaly, vagy tavalyelőtt volt. Egészen pontosan tíz éve. A 2008-as filmet Bryan Bertino rendezte, míg az idei, második részt az a Johannes Roberts, aki a 47 méter mélyent is.

A történet a nyári időszak lecsengése után, szeptember környékén játszódik, amikor is egy négyfős család elhatározza, hogy meglátogatja a rokonokat, akik egy kempingparkot üzemeltetnek, egy amolyan „hozzuk össze kicsit a családot, és érezzük jól magunkat” típusú hétvége apropójából. Szükségük is van rá, mert a kamasz lány finoman szólva is kezelhetetlen, ezért is küldték bentlakásos iskolába, ami miatt nemcsak szüleivel, de bátyjával is ellenséges. Megérkezve döbbenten tapasztalják, hogy rajtuk kívül az égvilágon senki sincs a kempingben, és a rokonok is csak egy cetli kíséretében hagyták ott nekik a helyhez kötött alumínium bungalójuk kulcsát, mondván „mivel este érkeztek, pihenjetek csak, majd reggel találkozunk”. A lefekvés előtti erőltetett családi kártyapartit egy kissé agresszív ajtón dübörgés szakítja félbe. Egy fiatal lány ácsorog az ajtóban, kissé zavartan érdeklődve egy Tamara nevű lány holléte felől. Anyuka (Christina Hendricks) hamar lerendezi az árnyékban megbúvó leányzót, mondván eltévesztette a címet…

Nem sokkal később lázadó kamasz lányuk, Kinsey (Bailee Madison) úgy dönt, magasról tesz a pókerpartira, inkább jár egyet odakinn. A szülők a biztonság kedvéért utánuk küldik fiukat, Luke-ot (Lewis Pullman), hátha jobban szót ért vele, hisz mégiscsak a bátyja, és egy generáció. Valamivel később az ajtón dübörgés, és Tamara után érdeklődés megismétlődik, de ezúttal apukával (Martin Henderson). Hmm… Érezhető, hogy itt valami nagyon nem kóser, amit a sétából visszaérkező, rettegő testvérpár beszámolója – arról a szörnyűségről, amit pár perce láttak a közelben – csak fokoz. Meghozzák a lehető legrosszabb döntést, a szétválást. A női szekció feladata bezárkózva értesíteni a hatóságokat, amíg a férfiak utánajárnak a látottaknak.

Egy horrorfilmnél azzal ugye tisztában vagyunk, hogy nem mindenki lesz túlélője a véres kalandnak? Sőt, azt sem zárhatjuk ki, hogy senki sem fogja megérni a reggelt. Egy biztos, ez a család rosszkor van rossz helyen. Hat szempár lesben állva várja, hogy lecsaphasson rájuk.

Gondoljunk csak bele, mennyire felemésztene minket a borzongás, a kétségbeesés, a félelem és a kilátástalanság, amit egész éjszaka éreznénk, miközben menekülni próbálunk azok elől a maszkos elmebetegek elől, akiknél pl. balta van, és ránk vadásznak…
Vagy, mit éreznénk anyaként, apaként, lánytestvérként, vagy fiútestvérként akkor, ha pár méterre tőlük, a szemünk láttára brutális kegyetlenséggel megölnék valamely szeretett hozzátartozónkat? Sokkot? Mérhetetlen fájdalmat? Dühöt? Bosszút? Nyilván mindegyiket. Ám ezt itt csak nyomokban kapjuk meg. Köszönhetően sajnos a nívós színészi alakítások hiányának, a fantáziátlan forgatókönyvírónak és a vérprofinak nem nevezhető rendezőnek.
Nem értem, miért vár valaki 10 évet arra, hogy folytasson egy történetet, ami már elsőre sem ütött akkorát, hogy kultuszhorrorrá váljon, ráadásul mindenféle csavar vagy sokkolás nélkül teszi ezt. Amit kapunk, az merő klisétenger, idegesítő karakterek még idegesítőbb párbeszédeikkel és logikátlan döntéseikkel, kihagyhatatlan levegőben megbotlással, slusszkulcsszarakodással és talán mindent túlélő kaszabolókkal.

Végezetül egy kis meglepi, tőlem-nektek. Sokakat foglalkoztathat egy ilyen film esetében, hogy kiket rejtenek a maszkok. Íme.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás