Cubic Odyssey – Korai hozzáférés betekintő
A Cubic Odyssey egy korlátlan szabadságot ígérő sandbox játékot ígér, azonban ironikus módon pont ennek ellentétét adja, mikor a játékot elkezdve hosszú órákon át nem enged mást, csak hogy asztalokat építeni, érceket bányászni és olvasztani, illetve kevésbé bonyolult tárgyakat készíteni.
Pedig a nyitány ígéretes. Egy egyszerű, de hatásos átvezetőben a Red Darkness nevű rejtélyes fenyegetés romba dönti a karakterünk által lakott bolygót, és azt elhagyva kell megtalálnunk az ellenszerét ennek a kozmikus veszedelemnek. Az űrhajónk egy ismeretlen bolygón ér földet, azonban a zuhanás alatt teljesen használhatatlanná válik. A cél világos: túlélni, megjavítani a hajót, felfedezni a galaxist, és felszabadítani a szülőbolygónk. Legalábbis elméletben.
A gyakorlatban viszont Cubic Odyssey első órái nem a kalandról, hanem a micromanagementről szólnak. Egy „tutorial” bolygón kezdünk, ahol drón társunk és segítőnk, QB-1 a folyamatos útmutatásaival bevezet minket a játék alapjaiba: építenünk kell egy asztalt, hogy annak segítségével készíthessünk egy másik asztalt, illetve egy olvasztó kályhát, hogy aztán a beolvasztott ércekből és egyéb más anyagokból újabb, bonyolultabb eszközöket gyárthassunk – és így tovább. Olyan ez, mint egy végtelenített mobil játék, amiben lépésenként újabb és újabb nyersanyagokat felfedezve egy picivel erősödik a felszerelésünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy látványos legyen a haladásunk.
Hiába hagyhatjuk elvileg figyelmen kívül az előírt sorrendet, a játékmenet szinte láthatatlan falakkal kényszerít vissza a tutorial küldetések medrébe. A tönkrement hajónkat például nem javíthatjuk meg addig, amíg nem csináljuk meg az összes előzetes küldetést, akkor sem, ha egyébként a technológiai szintünk megengedné a javítást.
És ez a túlzottan szekvenciális fejlődés sajnos megfojtja a játék legnagyobb erősségét: a lehetőségek ígéretét. Mert ahogy végre megszerezzük a speederünket, és kicsit kiszabadulunk az első zónából, hirtelen ránk szakad a galaxis. A térkép monumentális, a bolygók változatosnak tűnnek, és az ember már-már fellélegezne, hogy végre indulhat az igazi űrutazás.
Ez azonban sajnos ismételten rövid életű, ugyanis a galaxis ott van előttünk egy karnyújtásnyira, de a játék egyszerűen nem engedi, hogy ténylegesen kiélvezhessük azt. Újabb és újabb akadályokat gördít elénk: újabb állomások, újabb nyersanyagok, és egy energiaforrás-rendszer, ami konkrétan akkumulátor egységek folyamatos gyártására kényszerít, hogy egyáltalán működjön a felszerelésünk. Se éhség, se szomjúság nincs ugyan, de ehelyett itt van az energia fogyasztás, ami összességében fárasztóbb is, mint bármelyik éhség rendszer, amivel eddig találkoztam.
Pedig a Cubic Odyssey nem teljesen érzéketlen: a fejlesztők igyekeztek némi minőségjavítással ellensúlyozni a monotóniát. Az UI például hasznos, a nyersanyagkeresés könnyített, QB-1 pedig nem csak asszisztál, hanem harcolni és szkennelni is tud. A beolvasztás során pedig egy ércből kettő öntvény lesz – ami ebben a műfajban kész ajándék.
De mindezek a kedvezmények nem tudják elfeledtetni, hogy az élmény inkább egy galaktikus barkácsoló szimulátor, mintsem egy sci-fi kaland. Főleg egyedül. Az online kooperatív játék elméletileg – a negatív steam értékelések alapján – nem is működik jelenleg, azonban, mivel csak egy példányt kaptunk a játékból, így ezt letesztelni sem tudtuk. Pedig egy ilyen stílusú játék mindig exponenciálisan szórakoztatóbb, ha többen játsszák egyszerre, és a monoton folyamatokat is kellőképp meggyorsítaná egy második ember jelenléte.
A Cubic Odyssey pontosan az a korai hozzáférésű játék, amitől sokat várunk az ígéretei miatt – aztán rájövünk, hogy ezt biza még csiszolni kell. Az alapkoncepciója nagyon sokra viheti, ha a játékmenetet a fejlesztés alatt sikerül majd csiszolni, és hamarabb ráengedni a játékost a galaktikus felfedezésre, akkor a Cubic Odyssey még beválthatja azon álmát, hogy a a Minecraft grafikájú No Man’s Sky-ként emlegessék.
