Absolum – JÁTÉKTESZT

Gyerekkoromban a világ még térképek nélküli vidék volt: ösvények, amelyekről nem tudtam, hová vezetnek; kérdések, amelyekre nem kerestem választ, csak hagytam, hogy maguktól formálják a napjaimat. Akkoriban minden döntésem ösztönből fakadt – abból a nyers, tiszta belső iránytűből, amelyet az idő lassan befedett elvárásokkal, tapasztalatokkal, kimondott és ki nem mondott szabályokkal. Az Absolum című alkotás arra hív, hogy visszalépj egy pillanatra abba a korba, amikor még természetes volt figyelni arra, ami benned történik. Hogy újra meghallgasd a saját hangodat – azt, amelyet talán gyerekként még kristálytisztán ismertél, majd ahogy nőttél, egyre halkabban szólt. Ez a meseszerű világ nem méricskél és nem ítélkezik. Inkább úgy működik, mint egy régi, előkerült fénykép: nem megváltoztat, hanem emlékeztet. Arra, hogy kik voltunk, és arra is, hogy kik lehetünk. Olyan érzésem volt végig, mintha egy régi Disney mesének lennék a részese, amelynek tanulságára felnőttként de már gyerekként is ráébredtem, hiszen az érzelmi szintek működő tanítások minden korosztályhoz másképp, de bátran szólnak.

A játék világát, Talamh-t, egy varázslatos katasztrófa szedte szét darabjaira: a napkirály, Azra, szigorú, tekintéllyel uralkodik, elnyomja a mágusokat, és megfosztotta a népet attól a misztikus erőtől, amely valaha az élet lankáin szabadon hullámzott. E rezsim ellen szegül fel egy lázadók csoportja – Galandra, Karl, Brome és Cider –, akik mindannyian eltérő erőkkel és múltakkal érkeznek a harctérre. A történet nem akar hollywoodi epikává válni: a párbeszédek időnként visszafogottak, a narratíva inkább háttérzene, mint főszereplő. Ugyanakkor, ahogy egy-egy futás alatt új képességek szabadulnak fel, és különböző útvonalakon haladsz, a világról és a karakterekről lassan rétegek válnak láthatóvá – mintha minden visszatérés új lapokat nyitna egy hatalmas, mágikus bestiáriumban.

Az Absolum lenyűgöző harcrendszere a régi beat-’em-upok lendületét idézi: könnyű és nehéz támadások, fogások, dobások – minden elérhető, amit a műfajtól várnánk. Ugyanakkor a roguelite elemek – változó képességek, tétova bónuszok, ritkán felbukkanó fegyverek – adják meg azt a frissességet, ami miatt minden egyes futás izgalmas marad. Különleges bónusz, hogy a nehézség testre szabható: beállítható, hogy mennyi sérülést vegyél be, akár „isten módba” is kapcsolhatsz, ha csak élvezni akarod a bunyót anélkül, hogy folyton meghalnál.

Ez a rugalmasság barátságosabbá teszi a játékot azoknak is, akik nem hardcore roguelite harcosok, ugyanakkor a végső összecsapások kihívást jelenthetnek még akkor is, ha nem a legmagasabb nehézséget választod. A főellenségek igazán karakteresek: minden főnök más stratégiát követel meg – van, aki hullámokat idéz, más teleportál, vagy a környezetet használja fel ellened –, így a küzdelmek egyszer sem érződnek ismétlődőnek.

Az Absolum támogatja a kétfős kooperatív játékot, akár online, akár helyben a kanapén (couch co-op). Ez nem csupán extra móka: a közös harc élménye gazdagabbá teszi a játékot, mert együtt alakíthatjátok ki a stratégiát, kombinálhatjátok a képességeket, és élvezhetitek azokat a pillanatokat, amikor egy jól időzített varázslat vagy kombináció dönt a küzdelem kimeneteléről.

Az Absolum kézzel rajzolt grafikája egyszerre klasszikus és modern: részletes hátterek, életteli karakterek, dinamikus animációk, amelyek emlékeztetnek arra, mintha egy mozgalmas képregényt játszanál. A vizuális stílus nemcsak dekoratív, hanem funkcionális – az akció mindig tisztán olvasható, és az animációk segítenek abban, hogy minden ütés, varázslat és mozdulat valódi súlyt érezzen.

A zenei aláfestés pedig különösen emlékezetes: Gareth Coker (és más neves zeneszerzők) munkája magával ragadó, hol epikus, hol intimebb dallamokat kínál, miközben a harcok és a felfedezés számára egyaránt tökéletes aláfestést biztosítanak. A hangzás élénk, a hanghatások erőteljesek – minden ütés, robbanás és varázslat olyan, mintha fizikailag éreznéd őket.