Oldal kiválasztása

Dreadline Express – betekintő

Dreadline Express – betekintő

Ritkán találkozunk olyan játékkal, mint a Dreadline Express, amely már az első pillanatokban egy különös, nehezen megfogható ismerősséget áraszt magából. ’90-es években születettekhez hasonlóan gyermekkorom egyik meghatározó rajzfilmsorozata, a Bátor, a gyáva kutya számtalanszor eszembe jutott a Dreadline Express közben, a mindkettőben központi szerepet kapó abszurditás és a mélyben meghúzódó egzisztenciális rettegés miatt. Míg Bátor egy, a külvilágtól elszigetelt házban éli mindennapjait, addig a Dreadline Express főhőse egy olyan vonaton találja magát, amely mintha kívül esne az idő és a tér megszokott törvényein.
A hasonlóság nem csupán a hangulatban érhető tetten, hanem a karakterek megjelenésében és gondolkodásmódjában is. A játék során végig ott motoszkált az érzés, hogy valami olyasmit sikerült a fejlesztőknek megfognia, amivel régen már találkoztam, mégis ez az érzés egy egészen új formában tért vissza a Dreadline Express során. A játék azonban ennél jóval többet kínál: egy különleges kártyarendszerre épülő, pszichológiai horrorélményt, amelyben minden beszélgetés és apró felfedezés közelebb visz minket az igazsághoz.
A játékot az egyszemélyes fejlesztőként dolgozó David Konecny készítette, a kiadásért pedig a Shoreline Games felelt. A Dreadline Express már a megjelenése előtt, Game Access konferencián elnyerte a Legjobb játékmenetnek járó díjat, hozzáteszem, teljesen jogosan.
A történet viszonylag egyszerűen indul: egy vonaton térünk magunkhoz, miközben fogalmunk sincs arról, kik vagyunk, és hogyan kerültünk erre a különös szerelvényre. A játék arra ösztönöz minket, hogy alaposan megvizsgáljuk a környezetünket, és megpróbáljuk összerakni a történet hiányzó darabjait. Hamarosan egy különös, tarot kártyára emlékeztető lap is a kezünkbe kerül, amely a teljes játékmenet egyik legfontosabb elemévé válik.
Az út során sorra megismerjük utastársainkat is. Ott van például Garret, akit gyanús üvegek vesznek körül, a rendkívül érzékeny Euler, a békésen kötögető idős hölgy, Agnes, a kislány Maisie, a rejtélyes Jacob, valamint a kalauz. És persze valaki, aki a szerelvény végében vár ránk.
A vonat körül vörös, idegen égbolt terül el, a távolban pedig kopár fák és különös csápok tűnnek fel. Már a környezet is egyértelművé teszi, hogy nem egy hagyományos vonaton ülünk. Ahogy felfedezzük a kocsikat, beszélgetünk az utasokkal, és egyre több kártyát gyűjtünk össze, a komor kalauz pedig végül elárulja, hogy mi vagyunk a hóhér, a vonat pedig áldozatokat követel. Eddig véletlenszerűen választották ki, kinek kell meghalnia, mostantól azonban a döntés a mi kezünkbe kerül. Ezzel kezdődik a Dreadline Express története.
A Dreadline Express pszichológiai horror, így szerencsére hagyományos, olcsó ijesztgetésre vagy hirtelen felbukkanó szörnyekre nem kell számítanunk. A játék egészen más eszközökkel próbál nyugtalanságot kelteni bennünk. A félelem forrása az emberi létezés jelentéktelenségének érzése, az emlékek nélküli élet gondolata, a veszteség és a bizonytalan jövő. Nem tudjuk, hol vagyunk, mi vár ránk, és valójában milyen emberek vesznek körül minket. Ez a folyamatos bizonytalanság sokkal hatásosabb, mint bármilyen olcsó ijesztgetés.

A különleges, kártyaalapú rendszer tovább mélyíti az élményt, ráadásul a történet alakulása is eltérhet attól függően, hogyan használjuk a megszerzett lapokat. A környezetünk megvizsgálásával, a különböző interaktív tárgyak felfedezésével és az utasokkal folytatott beszélgetésekkel újabb kártyákra tehetünk szert. Bizonyos párbeszéd lehetőségek további lapokat oldanak fel, más esetekben pedig a már meglévő kártyáink segítségével csalhatunk ki újabb információkat a szereplőkből. Sőt, egyes lapokat össze is kombinálhatunk, így további lehetőségeket és történeti részleteket fedezhetünk fel.
Főhősünk valójában Samuel Mather, egy patikus, ám a többi utas erről mit sem tud. Amint megszerezzük a megfelelő kártyát, bemutatkozhatunk nekik, és új párbeszéd lehetőségeket nyithatunk meg. Ha például az Apothecary és az Executioner lapokat kombináljuk, felfedhetjük előttük, hogy valójában mi döntünk a sorsukról. Az ilyen döntéseknek azonban következményei is vannak: a kártyák használata befolyásolja, hogyan viszonyulnak hozzánk az utasok. Egyesek közelebb kerülhetnek hozzánk, míg mások kifejezetten ellenszenvessé válhatnak irányunkba.
A játékba szinkron nem került, így minden párbeszédet szöveges formában olvashatunk végig. Emiatt különösen fontos, hogy odafigyeljünk a szereplők mondandójára, és alaposan átgondoljuk, melyik kártyával nyithatunk meg újabb információkat. A kalauz közelében egy külön táblát is találunk, amelyen keresztül szinte minden lapot részletesebben megvizsgálhatunk, így még többet tudhatunk meg a vonatról és az azt körülvevő világról.
Bár a Dreadline Express viszonylag rövid játék, és alapvetően horrorélményként határozható meg, meglepően kellemes hangulat tud kialakulni, amint jobban megismerjük a kocsikat és az utasokat. A karakterek jól megírtak. mindegyikük külön egyéniségnek érződik, szokatlan külsejük mögött pedig olyan személyes történetek húzódnak meg, amelyek megismerése is egy élmény lesz.
A látványvilág sokat hozzátesz ehhez az érzéshez. A PS1-korszakot idéző grafika és a pixeles arcok kezdetben kifejezetten nyugtalanítóvá teszik a karaktereket. A vonat belsejét mély árnyékok uralják, amelyeket csak a sárga lámpások meleg fénye tör meg. A szűk folyosók és a bezárt terek klausztrofób hangulatot teremtenek, a vörös égbolt és a szerelvényen túli táj pedig folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy itt már a valóság megszokott szabályai sem feltétlenül érvényesek.
Különös említést érdemel a kártya albumunk kialakítása. Minden kategória saját színt kap, az átlátható elrendezésnek köszönhetően pedig akkor sem nehéz eligazodnunk benne, amikor már rengeteg lapot gyűjtöttünk össze. A kártyák ráadásul nem csupán a továbbjutást szolgálják, hanem a játék identitásának szerves részét képezik. Segítségükkel fokozatosan ismerhetjük meg a szereplőket, és apránként rakhatjuk össze a történet töredékeit.
A Dreadline Express egy igazi kis indie gyöngyszem, amelynek legnagyobb erőssége a különleges kártyaalapú játékmenete, a markáns atmoszféra amit gondosan felépít és fenntart, valamint egy olyan történet, amely mindenféle látványos külsőség és szinkronmunka nélkül is remekül mesél el.

Translate »