Tegye fel a kezét az, aki legalább egyszer ne nézte vagy hívta volna Rókának sokak kedvenc bandikutját, Crash-t. Én nem restellem bevallani, hogy bizony a mai napig ez az első jelző, ami eszembe jut és nem véletlenül. Pedig a közhiedelemmel (és Nathan Drake véleményével) ellentétben Crash bizony az erszényesek családjába tartozó bandikut. Ráadásul, a két lábon járó, pörgő-forgó, hatalmasakat ugró, kék nadrágos, sportcipős fajta, aki megszállottan rajong a wumpa gyümölcsökért. (És nem az almákért.)

A 90-es években az egyik legnagyobb sikernek a platformer játékok örvendtek, legyen az 2D-s vagy 3D-s változat. Ráadásul az évezred vége felé már a kevert változatok is érkeztek, ahol a platformer aspektus egy másik stílussal társult, rendszerint akcióval. (Tomb Raider, példának okáért.) Sajnos a mai fiataloknak már szinte elképzelhetetlennek érződik, hogy akkoriban a legnagyobb szórakozást és nehézséget azok a játékok okozták, ahol a pályákon való haladás minden egyes centiméteréért alaposan meg kellett küzdeni és egy szerencsétlen ugrás bizony az életünkbe kerülhetett. Így külön öröm a Crash felújítása (amit hamarosan a Spyro követ), hiszen így az újoncok megtapasztalhatják a valóban nehéz játék fogalmát, ahol az irányítás és navigálás jelenti a fő kihívást, míg a régiek könnyekkel teli nosztalgiával merülhetnek el újra kedvenc emlősük kalandjaiban.

Az N. Sane trilógia ékes példája annak, hogyan kell remake kiadásokat csinálni. A csomag az első három megjelent Crash Bandicoot játékot tartalmazza, amiket nulláról építettek fel a fejlesztők. Új modellek, új irányítási mechanika, minden a modern kor erőforrásait igénybe véve, s mégis, minden ugyanaz, mint volt korábban. A három rész során a játékosok Crash felett veszik át az irányítást, hogy lineáris pályákon, fadobozokat törve-zúzva és gyümölcsöket gyűjtögetve haladjanak végig, lehetőleg mindent megszerezve a bónusz jutalom eléréséhez. Itt nincsen életerősáv, nincsenek különleges bónuszok, ha rosszul ugrunk, vagy egy ellenség eltalál bennünket, drága bandikutunk azonnal feldobja a cipőit és eltávozik az örök vadászmezőkre. A receptet pedig néha megkavarják azok a lovaglós pályák, melyek során vaddisznón, jegesmedvén, motorkerékpáron vagy éppen jet ski-n csináljuk ugyanezt.

Irányítás tekintetében használhatjuk az analóg karokat, de mivel a játék eredetileg D-padra lett tervezve, ezért a készítők ezt a lehetőséget is meghagyták nekünk. Sőt, azt tapasztaltam, hogy switchen és ps4-en is egyaránt érdemes elfelejteni a modern vezérlőket, mivel sokkal egyszerűbb irányban tartani rókának álcázott főhősünket a nyilak segítségével. Az egyetlen, ami miatt az analóg kar szóba jöhet, hogy Crash sétálva haladhasson, de valljuk be, ebben a játékban nem sokat fogunk lassan haladni előre.

A platformer része a játéknak viszont hozza az eredeti sajátosságait, bár az új technológia használata kicsit bekavarhat a régi fanoknak és az újak is nem egyszer fogják szívni a fogukat. Sokszor elő fog fordulni, hogy a pár framerate-s csúszás miatt, ami az ugrás gombjának lenyomása és az aktuális ugrás között telik el bizony elrontjuk az adott akciót és holtan végezzük. Valamint a fejlesztők a korábbi négyzetalakú hitboxok helyett lekerekített hitboxokkal dolgoznak, így az is lehet, hogy bár már esnünk kéne még épp el tudunk ugrani egy bizonyos kiszögelésről, mint ahogy az is, hogy elérünk egy tereptárgyat és lecsúszunk róla. Azonban a pályák még így is nagyszerűek és gyakorlással gyorsan végig lehet rohanni rajtuk, azonban főleg a kezdő játékok sokszor lesznek frusztráltak, amiker sikeresnek mondható ugrások fognak kudarcba fulladni.

Ha már nehézség. A Crash Bandicoot játékok sose voltak könnyűek, de így majdnem 20 év távlatából még nehezebbnek tűnnek, mint emlékeimben voltak. Félreértés ne essék, számos pályát könnyen meg tudunk csinálni 1-2 próbálkozásból, de akadnak olyan szintek is, mint például az első rész hidas felvonása. Itt semmi dolgunk nincs, csak egy omladozó hídon keresztül menni, kikerülve az ellenfeleket. Na itt például minden addigi összegyűjtött életemet sikerült elhasználni. És hasonló nehézségű pályákból van még jó néhány. Ráadásul a játék néha olyan érzést kelt, mintha direkt szivatná szerencsétlen játékost. Néhány esetben olyan helyre rak csapdákat vagy szakadékokat, amiket előre nem látunk, mivel ki vannak takarva valamilyen tereptárggyal. Persze mire a látóterünkbe kerülnek, addigra vagy előhívjuk rejtett forma-1 versenyzői reflexeinket vagy kezdhetjük újra az adott szakaszt. Pedig a fejlesztők igyekeztek finomítani kicsit a játékmeneten. Több checkpointit helyeztek el, hogy kevésbé legyen frusztráló egy-egy félresikerült ugrás, s két új bónusz pályát is kaptak a játékosok a régiekhez képest (a switch tulajdonosok ezeket ráadásul azonnal megkapták a megjelenéskor). Mégis a játék néha képes őrült módon (hehe) megnehezíteni a dolgunkat és visszavetni a lelkesedésünket, ha hagyjuk neki. (De ne hagyjuk!)

Összességében kiváló munkát végeztek a fejlesztők a Crash kiadásával. A játék stabilan, hiba nélkül fut minden platformon, még switchen is stabil 30 fps-sel és 720p megjelenéssel operál handheld módban, ami dokkolóba téve a masinát 1080p-re skálázódik fel.  A zenék a helyükön vannak és a játék hangulata is órákra be tud szippantani. (Csakazértismegpróbálommégegyszer!!!!Grrr…) Az N. Sane Trilogy nem nyújt se többet se kevesebbet annál, amit ígér. Egy nagyszerű játék, nagyszerű felújítását. Ráadásul PS4 mellett most már PC-n, Switchen és Xbox One-on is.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás