Voltaire: The Vegan Vampire – Játékteszt

Mindig is annak a híve voltam, hogy a jót meglopni nem bűn – de mielőtt bárki rendőrt hívna rám, gyorsan hozzátenném, hogy most természetesen a művészi értelemben vett ötletek elegáns újraértelmezéséről beszélek. Hiszem ugyanis, hogy a már jól bevált gondolatok, ha megfelelő adag saját tudással, kreativitással és ihletettséggel találkoznak, egészen új formában születhetnek újjá. Nem feltétlenül kell feltalálni a spanyolviaszt, néha elegendő néhány különböző világot egyetlen közös térbe terelni, majd hagyni, hogy azok egymásra találjanak. A Voltaire: The Vegan Vampire pontosan ezt a játékot űzi: fogja a farmjátékok békés, már-már meditatív világát, hozzákever egy adag akció-roguelite-ot, némi túlélőjátékos feszültséget, végül az egészet nyakon önti egy jókora adag rajzfilmes gótikával. Az eredmény első hallásra olyan műfaji szörnyszülöttnek tűnhet, amelynek alkotóelemei aligha kívánkoznának egy fedél alá, mégis van benne valami kifejezetten vonzó. Nappal ugyanis Voltaire, Drakula legkisebb fia, békésen művelgeti a földjét, gondozza növényeit és készül az elkerülhetetlen éjszakai összecsapásokra, napnyugta után pedig már egészen más természetű vendégek teszik tiszteletüket a birtokán. A történet alapötlete önmagában is mosolyt csal az ember arcára: egy vámpír, aki hátat fordít a vérivásnak, és a vegán életmódot választja, természetesen nem éppen az apai büszkeség megtestesítője. Drakula rosszallása így nem csupán családi konfliktust szül, hanem egy meglehetősen különös kaland kiindulópontjává is válik. A játék szerencsére nem veszi túlságosan komolyan saját abszurditását, és bár humora inkább a szélesebb, könnyen befogadható poénokra épít, a színes karaktereknek és a szerethetően bizarr alaphelyzetnek köszönhetően hamar kialakul egy sajátos, mesekönyvszerű bája. A történet ugyanakkor nem akar többnek látszani annál, mint ami: kellemes keret, amely összefogja a különféle játékmeneti elemeket, de nem feltétlenül az a történet, amely önmagában is hosszú időre magával ragadja az embert.

A nappalok és éjszakák váltakozására épülő játékmenet az a pont, ahol a különböző műfaji hatások igazán elkezdenek egymásba kapaszkodni. Napközben Voltaire a földművelésnek szenteli idejét: magokat vet, terményeket gondoz, nyersanyagokat gyűjt, és apránként igyekszik egyre élhetőbbé, termékenyebbé varázsolni a birtokát. A kezdetben rendezetlen földdarab lassanként saját kis birodalommá alakul, amelynek minden új növénye, fejlesztése és megszerzett erőforrása a későbbi boldogulást szolgálja. Van valami megnyugtató ebben a fokozatos építkezésben, abban, ahogyan a befektetett munka lassan látható eredményeket hoz. Ugyanakkor a gazdálkodás önmagában nem kínál akkora mélységet, hogy hosszú távon is kizárólag ez tartsa fenn az érdeklődést. Sokkal inkább egyfajta felkészülési szertartás, amelynek valódi jelentősége csak akkor mutatkozik meg, amikor lemegy a nap. Az alkonyat ugyanis nem a jól megérdemelt pihenést, hanem a túlélés kezdetét jelenti. A sötétséggel együtt szörnyek lepik el a birtokot, és hirtelen minden gondosan elültetett növény, minden megszerzett erőforrás védendő értékké válik. A játék ekkor vált át akcióval telibb üzemmódba, ahol Voltaire-nek egyszerre kell helytállnia a támadó lényekkel szemben, mozognia a csatatéren, használni képességeit, és megóvnia mindazt, amiért napközben dolgozott. Ez a kettősség adja a koncepció egyik legjobb pillanatát: egészen más érzés úgy harcba indulni, hogy közben nem egy jelentéktelen pályát, hanem a saját gondosan felépített kis gazdaságunkat próbáljuk megvédeni. A kontraszt működik, a nappali nyugalmat követő éjszakai káosz kellő lendületet ad a játéknak, a harcrendszer azonban idővel megmutatja korlátait. Az összecsapások nem mindig kínálnak elegendő változatosságot, és a kezdeti izgalmat egy idő után könnyen felválthatja a megszokás. Ami először feszült védekezésnek érződik, az később olykor inkább ismétlődő feladatnak tűnik, amelyet minden egyes este újra és újra teljesíteni kell.

A háttérben eközben folyamatosan dolgozik a roguelite fejlődési rendszer, amely gondoskodik arról, hogy a kudarc se jelentsen feltétlenül zsákutcát. Az egyes nekifutások során megszerzett erőforrásokból Voltaire képességeit fejleszthetjük, a farmot bővíthetjük, és új lehetőségeket nyithatunk meg, így minden próbálkozás magában hordozza a továbblépés ígéretét. Mindig akad valami, amiért érdemes még egy kört vállalni: egy következő fejlesztés, egy újabb feloldható lehetőség vagy egy olyan apró előrelépés, amely talán már elegendő lesz ahhoz, hogy a következő éjszakát könnyebben átvészeljük. Ez az ismerős roguelite-os ösztönzés megfelelően működik, hiszen a veszteség ritkán érződik teljesen értelmetlennek, és az emberben rendszeresen felébred a vágy, hogy még egyszer nekifusson. A gond inkább az, hogy a játék különböző rendszerei nem mindig képesek egymással azonos ütemben fejlődni. A gazdálkodás, a harc és a karakterfejlesztés külön-külön ugyan rendelkezik használható ötletekkel, de egyik sem bontakozik ki igazán olyan mélységben, hogy önmagában is hosszú távon meghatározóvá váljon. A változatosság időnként elmarad a lehetőségek ígéretétől, így az újabb futamok nem minden esetben érződnek kellően különbözőnek az előzőektől. Mindezt azonban sokkal könnyebb megbocsátani, ha figyelembe vesszük, milyen szerethető világot építettek a mechanikák köré. A Voltaire: The Vegan Vampire legnagyobb erőssége ugyanis kétségkívül a vizuális megjelenésében rejlik. A klasszikus gótikus motívumokat nem komor, fenyegető köntösben tárja elénk, hanem élénk színekkel, eltúlzott formákkal és mesekönyveket idéző karakterdizájnnal ruházza fel őket. Voltaire már önmagában is szerethető figura, Drakula pedig a maga rajzfilmszerűen túlzó megjelenésével remek ellenpontot teremt fia különutas életmódjához. A környezetek szintén ezt a játékos látványvilágot erősítik, miközben elegendő vizuális változatosságot kínálnak ahhoz, hogy a felfedezés ne váljon teljesen egyhangúvá. Külön öröm, ahogyan a saját birtokunk is fokozatosan átalakul: a fejlődés nem csupán számokban és feloldott képességekben mérhető, hanem a szemünk előtt formálódó, egyre gazdagabb környezetben is. Nincs szükség technikai bravúrokra vagy látványos grafikai trükkökre, mert az egységes művészeti irány már önmagában elegendő karaktert kölcsönöz a játéknak.

A hangzásvilág hasonlóan visszafogott, mégis fontos szerepet vállal abban, hogy a játék két arca valóban elkülönüljön egymástól. A nappali órák nyugodtabb zenei aláfestését sötétedés után lendületesebb, harciasabb dallamok váltják fel, így a hangulatváltás nem csupán a játékmenetben, hanem a fülünk számára is egyértelművé válik. A hangeffektek megfelelő súlyt adnak a támadásoknak és a különféle képességeknek, miközben nem bontják meg azt a könnyed, kissé bolondos atmoszférát, amelyet a látványvilág már az első pillanattól megteremt. Nem mondanám, hogy a zene vagy a hanghatások önmagukban emlékezetesek lennének, de pontosan azt a feladatot látják el, amelyet egy ilyen játék esetében elvárhatunk tőlük: támogatják az élményt, és segítenek életben tartani annak sajátos hangulatát. Végső soron a Voltaire: The Vegan Vampire egy olyan alkotás, amelynek legnagyobb erénye éppen az ötletek különös házasságában keresendő. Nem mondható, hogy bármelyik műfaji összetevőjét forradalmi szintre emelné, és az egyes mechanikák mélysége, valamint a harc változatossága is hagyhat némi kívánnivalót maga után. Mégis, ahogyan a gazdálkodás, a túlélés, az akció és a roguelite fejlődés egymásba fonódik, abból egy olyan sajátos játékélmény születik, amelynek nehéz nem értékelni a szándékát és a báját. Talán éppen ez bizonyítja a legjobban, hogy a jó ötletek újraértelmezése valóban nem bűn, feltéve, hogy az ember hozzáteszi a saját gondolatait is. A Voltaire nem akarja letagadni, honnan merített inspirációt, inkább fogja a jól ismert elemeket, összekeveri őket, majd egy egészen szokatlan, vegán vámpír alakjában tálalja elénk. Nem hibátlan, nem is különösebben mély, de van benne annyi egyéniség, humor és szerethető őrület, hogy az ember szívesen töltsön el vele néhány éjszakát. És ha már egy vámpír is képes új életet kezdeni a vér elhagyásával, talán a videojátékoknak sem árt néha egy kis műfaji vérátömlesztés.