Oldal kiválasztása

Assassin’s Creed Rogue PC – Játékteszt

Assassin’s Creed Rogue PC – Játékteszt
7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Az előző generáció utolsó Assassin’s Creed-játéka bebizonyítja, hogy még különösebb újdonságok nélkül, sokadik próbálkozásra is lehet szeretni a Ubisoft sorozatát.

Noha sokan azt vallják, hogy az Assassin’s Creed név az utóbbi években a tömeggyártás miatt elveszítette hitelességét és valódi varázsát, azonban a Ubisoft mégis képes volt az újabb és újabb epizódokkal levenni a lábukról a rajongókat, akik korántsem unják még a különleges történelmi kirándulásokat az Orgyilkosok és a Templomosok oldalán. Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy minek is köszönheti töretlen sikerét a franchise, mint ahogyan az is megérne néhány gondolatot, hogy mennyire egy kaptafára készültek az utóbbi részek, de a tény ettől még tény marad: a franciák képesek arra, amire például a FIFA már évek óta, avagy újra és újra sikerrel eladni szinte ugyanazt a tartalmat, minimális változtatások társaságában. Az Assassin’s Creed Rogue ennek fényében a papírformát hozta, noha kétség sem fér hozzá, hogy a most tesztelt PC-s változatának minden téren jót tett a több hónapos csúszás, a Unityvel egy időpontban ugyanis nem tudtunk volna annyira örülni neki, mint most. Pláne az említett epizód félresikerült rajtja után!

A Rogue egyik különlegességét és elsődleges varázsát az adja, hogy az Orgyilkosok egyre unszimpatikusabb kasztja után végre egy Templomos oldalán vethetjük bele magunkat az események sűrűjébe, amelyek a harmadik és a negyedik rész közötti történéseket hivatottak elmesélni. Ebből kifolyólag találunk utalásokat, szereplőket és még helyszíneket is az Assassin’s Creed III-ból, valamint az Assassin’s Creed IV-ből, de ha mindez nem lenne elég, a történet gyakran kikacsint a Unity irányába is, hogy teljes legyen az összkép. A történet összességében nem okoz túl nagy meglepetést, de akárcsak például a név alatt megjelent legutóbbi könyvek, izgalmas és érdekes háttéranyaggal képes bővíteni a Kenway-család sztoriját, noha Shay Patrick Cormac képében egy olyan főhőst kapunk, aki csak közvetetten köthető az említett famíliához. A sztoriról elég annyit tudni, hogy egy rendkívül hatásos felütéssel kezdődik, aminek köszönhetően Shay Orgyilkosból hithű Templomossá válik, szembeszáll mindazzal, amiben korábban hitt, és miközben az igazságot kutatja, folyamatosan morális kérdések gyötrik a lelkét a barátság és a hűség béklyóival. A cselekmény összességében érdekes, de nem nyújt különösebb extrát, inkább csak egyfajta szürke foltot hivatott kiszínezni, de ha nem kaptak volna színes ceruzát a Ubisoft fejlesztői, akkor is teljes maradt volna az életünk.

A történettel szemben sokkal érdekesebb, hogy Shay milyen tájakat és helyszíneket barangol be, miközben küldetését próbálja teljesíteni, hiszen eljut majd New York városába, a Hudson-folyó varázslatos, illetve a harmadik epizódból ellopott völgyébe, ezenfelül pedig az észak-atlanti partvidékre, ezáltal a Sarkvidék környékére, ami alighanem az Assassin’s Creed Rogue egyik legjobb újdonságának tekinthető, különleges és egyben szokatlan hangulata miatt. A környezet ezt leszámítva összességében változatlan maradt, mint ahogyan a játékmenet is a jól ismert formulát követi néhány apró újdonság társaságában. Shay oldalán azt a feladatot kapjuk, hogy egy hajó parancsnokaként felfedezzük az említett régiókat, tehát az alkotás egy jelentős részét ezúttal is tengeri medveként élhetjük majd át, azonban a Black Flaghez képest egy kicsivel talán gyakrabban szállhatunk partra, hogy félreállítsunk az utunkból jelentős személyeket, esetleg fontos információkat szedjünk ki valakiből. Aki játszott már a sorozat fentebb említett tagjaival, a Rogue betöltését követően garantáltan otthonosan érezheti majd magát, hiszen a jól ismert formula vár ránk hősünk irányítása, valamint a hajócsaták során is. A hatalmas területeken maximális szabadságot élvezhetünk majd, ezáltal szabadon válogathatunk a tonnányi mellékküldetés között, de koncentrálhatunk csak a történet megismerésére is. Összességében kijelenthető, hogy a játék sokkal kevesebb tartalmat kínál, mint közvetlen elődei, de panaszra azért így sem lesz majd okuk a rajongóknak, sőt mi több, azoknak sem, akik kisebb újdonságokat várnak tőle.

Noha egyetlen újítás sem befolyásolja közvetlenül a játékmenetet, személy szerint nagyon örültem például az új hajó, avagy a Morrigan felbukkanásának, amely egészen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a korábbi részben megismert ladik. Sokkal könnyebben kezelhető és manőverezhető, ezenfelül pedig olyan extrákkal is felvértezhetjük majd, mint a jégtörő berendezés – ez a fagyos környezet miatt gyakran hasznos lesz, hiszen jéghegyek és befagyott szorosok is nehezíthetik utunkat –, a tengervízben is lángoló gyújtóolaj vagy a puckle gun névre hallgató ismétlőfegyver, ami gyakran a hajócsatákban is jó szolgálatot tesz. Hajónkat természetesen ezúttal is lehetőségünk lesz személyre szabni és extrákkal felvértezni, ami igaz főhősünkre is, de csak és kizárólag abban az esetben, ha van elég pénzünk, hiszen akárcsak a valóságban, úgy a játékban is mindenért fizetnünk kell. Pénzt küldetések teljesítésével vagy a mellékes teendők elvégzésével kereshetünk, ezáltal az ellenséges hajók kifosztásával vagy éppen erődök ostromlásával, hogy csak két példát hozzunk fel a sok közül. Érdekesség egyébiránt, hogy a hajók közötti ütközetek összességében sokkal intenzívebbé váltak, és bár a tornádók a trópusoktól való eltávolodás miatt eltűntek, megjelentek helyettük a hasonlóan zavaró hóviharok, amelyek a látótávolság csökkentésével alaposan keresztülhúzhatják számításainkat. Ez utóbbi azért is különösen veszélyes, mert ezúttal már nem csak mi csáklyázhatjuk meg az ellenfél hajóját, hanem ők is elkövethetik ellenünk ezt a merényletet, és ilyen esetben versenyt kell futnunk az idővel, hogy letakaríthassuk a fedélzetről az ellenséges katonákat, mielőtt megtizedelnék a legénységünket.

A hajókhoz és a hajózáshoz köthető újdonságok mellett a szárazföldi ütközetek egyébiránt már nem kaptak ennyi újdonságot, sőt mi több, ami ilyen címszóval érkezett, az is jelentéktelennek tekinthető. Shay oldalán vigyáznunk kell például azzal, hogy ne töltsünk sok időt a jeges vízben, mert ott könnyen megfagyunk, de ezenfelül újdonságként legfeljebb azt a légpuskát lehetne kiemelni, amellyel csendesen tudjuk időszakosan likvidálni – értsd: elaltatni – ellenfeleinket, de továbbfejlesztésével akár egy korabeli rakétavetővé is átalakíthatjuk. Ami feltűnő volt, hogy a fejlesztők ezúttal jelentősen csökkentették azokat a küldetéseket, amelyek a lopakodásról vagy mások kihallgatásáról szóltak, ami részben érthető, ha azt vesszük alapul, hogy ezúttal egy Templomost irányítunk majd, akit nem feltétlenül a lopakodásra és a csendes gyilkosságra oktattak korábban. 

Mivel tesztünk középpontjában a PC-s változat állt, érdemes néhány szó erejéig összefoglalni tapasztalatainkat erről az átiratról. Amikor konzolokon megjelent az Assassin’s Creed Rogue, nagyon sok hibáról és bugról hallottunk, azonban a Ubisoft az eltelt hónapok alatt rengeteg javítást készített a játékhoz, amelyek természetesen már alapjáraton integrálva lettek a számítógépes változatba, tehát különösebb hibák vagy technikai malőrök nélkül élhetjük át Shay kalandjait. Az optimalizálás összességében ugyanolyan jól sikerült, mint az Assassin’s Creed IV Black Flag esetében, tehát rengeteg beállítási lehetőség által szabhatjuk gépünk teljesítményéhez a programot, de a Unityhez mérten értelemszerűen egy sokkal gyengébb PC is elegendő lesz a makulátlan futtatáshoz. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a küllem tekintetében nem is várhatunk tőle olyan összhatást, így a Rogue még azért erőteljesen az előző generáció mondhatni hiányosságait és sajátosságait vonultatja fel, legyen szó akár az animációkról, akár a környezeti elemekről. Természetesen kényes pont továbbra is az irányítás kérdésköre, amit billentyűzettel még mindig szokni kell, de mivel az újgeneráció sem hozott változást ezen a téren, ezért úgy tűnik, hogy a sorozat már ezzel a fogyatékossággal száll sírba a későbbiekben.

A franchise egy újabb papírforma szerint elkészült tagjaként az Assassin’s Creed Rogue nem okozott csalódást, de csak azért nem, mert már nem is igazán vártunk tőle forradalmi újdonságokat. Ha a Unity nem lenne, méltán lennénk zabosak a kevés friss tartalom miatt, egy kellemes mellékszálnak tekintve azonban garantáltan képes lesz magával ragadni az eddigi rajongókat. Méltó összekapcsolása a harmadik és a negyedik résznek, és egyben kiváló lezárása egy korszaknak, de azért nagyon örülünk, hogy az amerikai kontinensen játszódó kalandok egy időre most véget értek.

Értékelés: 7/10

Translate »