Oldal kiválasztása

Duke Nukem Forever – Játékteszt

Duke Nukem Forever – Játékteszt
9 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Amerika első számú sztárjának, Duke Nukemnek a visszatérése nem volt zökkenőmentes, de vajon megérte tizennégy évet várni a ’90-es évek egyik legtökösebb játékipari hősének új kalandjára?

A Duke Nukem Forever históriáját nagy valószínűséggel mindenki ismeri, hiszen közel másfél évtizedes történetről van szó, de amit a kezdetben még komoly érdeklődés övezett, azaz elmúlt években már csak halvány mosolyt csalt az arcunkra. A 3D Realms kálváriája után a Take Two azonban nem hagyhatta veszni tizennégy év fejlesztési munkáját, így Duke Nukem legújabb kalandja számos stúdió után végül a Gearbox-nál kötött ki. Hogy milyen állapotban került a csapathoz a játék, a végeredmény ismeretében teljesen felesleges kérdés, a Duke Nukem Forever egy igazi nosztalgiavasút, amivel játszva olyan érzése van az embernek, mintha ismét 1996-ban járna. A DNF ugyanis semmiben se nyújt többet, vagy jobbat, mint nagy elődje, a Duke 3D. A gond az, hogy időközben eltelt tizennégy év, és nem csak mi, akkori gyerekek nőttünk fel, hanem a játékipar egyik legsikeresebb zsánere is komoly változásokon ment át időközben.

 

A Duke Nukem Forever története egy meglehetősen méreteset ugrik az időben. A Duke 3D eseményei után Duke igazi sztárrá nőtte ki magát. A helyszín Las Vegas, főhősünket millióan bálványozzák, minden nő a lába előtt hever, a Bűn városában pedig saját kaszinójának 69. emeletén éli a sztárok mindennapjait. Az idillt azonban egy újabb idegen invázió töri meg. A katonai ellenállás tehetetlen az offenzívával szemben, így a Las Vegas-t és környékét is érintő csapás után a kormány ismét ahhoz az emberhez fordul, aki egyszer már sikeresen rúgta szét a hátsóját az alieneknek. Duke pedig nem tétovázik, hiába a két csinos lány társasága, ha főhősünket hívja a kötelesség, akkor nem tud nemet mondani.

 

Ami azonnal szemet szúr, hogy a DNF technológiailag elképesztően elmaradott. Persze felesleges ezen fennakadni, hiszen, ha egy játék tizennégy évig készül, többször a nulláról kezdik el a fejlesztését, és összesen négy stúdió keze alatt is megfordul (3D Realms, Triptych, Piranha, Gearbox), akkor óhatatlanul is olyan minőséget kapunk a végén, amit a mai generációban maximum megmosolyogni tudunk. Az Unreal Engine 2,5 ugyan néha megcsillogtat valami régi képességeiből, összességében elnagyolt textúrákkal, szörnyű animációkkal, és némi pozitívumként említhető, de változatos helyszínekkel fogunk találkozni. Ehhez párosul a konzolos verziók esetében bosszantóan hosszúra nyúlt töltési idő, illetve a képfrissítés is néhol döcög, ami egy gyors akciókat ígérő belső nézetű shooter esetében nem túl  jó ajánlólevél. Mindezek ellenére minden tiszteletem a Gearbox dizájnereié, mert azért amit lehetett, azt kipréseltek a motorból.

 

A jelen halványan, de azért felüti a fejét a programban, a készítők követve az FPS-ek évek óta tartó trendjét, visszatöltődő pajzsot, öngyógyulást, és némi QTE szekvenciát, valamint limitált fegyverhordozást is csempésztek a játékba. Utóbbi igazán bosszantó, és érthetetlen, mert ha már egyszer a nosztalgián és a múltidézésen van a hangsúly, akkor Duke megérdemelte volna, hogy annyi csúzlit hordjon magával, amennyit csak elbír, a játékos pedig eldönthesse, éppen mivel akarja aprítani az idegeneket. Az arzenál egyébként kimerül a régi klasszikusokban, így a pisztolytól a Devastatorig mindegyik visszatér, még a két örök klasszikus, a Freeze Ray és a Shrink Ray is.

 

A játékmenet azonban nagyon hamar egyhangú sivárságba torkollik. Egyrészt a boss-fightok egy kaptafára épülnek, komolyabb kihívást nem igényelnek, a monoton lövöldözést pedig járműves szekvenciák, és nem túl nehéz logikai feladványok igyekeznek megtörni, nem sok sikerrel. A DNF emellett egy percig se akarja elhitetni velem, hogy lehetőségem van bejárni a helyszíneket. Rezzenéstelen arccal tudatja velünk a játék, hogy csak egy ajtó mögé nézhetünk be, vagy esetleg csak egy irányba vezethetünk. Ugyan napjaink shooterei egytől egyig "csőjátékok", mégis igyekeznek azt az illuziót kelteni, hogy szabadon barangolhatom be a helyszíneket. A Duke Nukem Forever nem törődik ilyesmivel.

 

Ahogy azzal sem, hogy bármiféle mesterséges intelligenciával felruházza az ellenfeleket. Ezt a fejlesztők azzal próbálták elfedni, hogy viszonylag nagyszámú ellenfelet kapunk a nyakunkba (sokszor a hátunk mögül). Működik? Sokszor szórakoztató, de alapvetően nagyon hamar rá lehet unni az ész nélküli lövöldözésre. De ha már eddig végig a nosztalgiával mentegettem a DNF-et, akkor nem lenne fair, ha itt se emlegetném fel, mint mentőöv.

 

A multiplayer módról se lehet túl sok jót elmondani. Semmiben sem próbál meg túlmutatni a jelenlegi kínálatnál, így a hagyományos játékmódok (deathmatch, CTF, King of the Hill) nyolcfős támogatottságukkal ugyan old school érzést keltenek, összességében semmit nem adnak hozzá a játék értékéhez. Az idegesítő lag pedig csak a hab a tortán, így kérdéses, hogy az első sebtapasz érkeztéig türelmesek maradnak-e a rajongók.

 

A Duke Nukem Forever gyakorlatilag pillanatok alatt rombolja le nimbuszát, és azt a legendát, amit tizennégy év alatt felépített magának a meg nem jelenése körüli hercehurcával. A DNF-et erős jó szívvel se lehet jó játéknak nevezni. Az erős közepest megüti, mert néhol megcsillogtatja igazi énjét, de sajnos nem csak a játék technológiája, hanem Duke mellett is elszaladt az idő, így ahelyett, hogy megpróbálna a zsáner klasszikusai elé görbe tükröt állítani, önmaga karikatúrájaként vonul be a történelemkönyvekbe.

 

Értékelés: 5/10

Translate »