Theropods – Játékteszt

A modern ember körülbelül 65 millió évvel azután jelent meg ezen a bolygón, hogy az utolsó dinoszauruszok eltűntek a Föld színéről – és ezt, bevallom, gyerekkorom óta mindig is kissé igazságtalannak éreztem. Talán azért, mert amióta az eszemet tudom, rajongok a dinoszauruszokért. Gyerekként órákig tudtam nézegetni a róluk készült képeket, megtanulni a nevüket, és elképzelni, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol egy Brachiosaurus békésen sétálgatna a kertem végében, miközben valahol a közelben egy Velociraptor-család vadászna a fák között. Most, felnőtt nőként már tudom, hogy ez aligha valósul meg, de a gyermekkori képzeletet nem olyan könnyű kinőni. Éppen ezért különösen örömteli, amikor egy játék megengedi, hogy néhány órára visszatérjek ebbe az elveszett világba. A Lost Token debütáló kalandja, a Theropods pontosan ezt kínálja: egy színes, pixelgrafikás ősvilágot, ahol a dinoszauruszok nem múzeumi csontvázak, hanem a mindennapi élet részei. A vadászó-gyűjtögető törzsek együtt élnek velük: családok indulnak Parasaurolophusokra vadászni, barbár királyok Triceratops-koponyákat viselnek, a szülők pedig nem a száguldó autók veszélyére, hanem az éhes Spinosaurusokra figyelmeztetik gyermekeiket. És talán éppen ez az, ami miatt felnőttként is olyan könnyű belefeledkezni ebbe a világba: a játék nem azt várja tőlem, hogy kinőjem a dinoszauruszok iránti rajongásomat, hanem egyszerűen azt mondja, hogy képzeld el, mi lett volna, ha soha nem kellett volna kinőnöd belőle.

A történet egy gyermekkorból indul ki, és talán emiatt is különösen könnyű hozzá személyesen kapcsolódni. Egy gondtalanul játszó kislány a dzsungelben váratlanul egy félelmetes Tyrannosaurusszal találja szemben magát. Szülei, a törzs harcosai, időben érkeznek, hogy megmentsék, ám az összecsapásnak súlyos ára van. Évekkel később a gyermekből felnőtt nő, a törzs büszke amazonja lesz, aki ugyanazt a harcosi örökséget viszi tovább, amelyet egykor a szüleitől kapott. Apja, a törzs vezetője, egy örökségként ráhagyott lándzsát bíz rá, hogy vezesse a vadászatot a dzsungel mélyére. Ott azonban valami egészen rendkívüli történik: vakító fény hasít az égbe, majd egy ismeretlen tárgy darabjai hullanak alá. Az egyikük, egy hatalmas, izzó kristály, közvetlenül a falu közelében ér földet, és titokzatos energiával kezd pulzálni. Az amazon hazatér, hogy kiderítse, mi történt, ám egy barbár törzs már úton van a kristály felé. Ők kincsnek hiszik, és készek bárkit elpusztítani, aki az útjukba áll. A lányból lett nő végül egyedül, egyetlen lándzsával a kezében találja magát a dzsungelben, ahol hamarosan olyan titokra derül fény, amely mindent megváltoztat. A kristály ugyanis nem valamiféle ősi ereklye, hanem egy lezuhant űrhajó energiaforrása, amelynek utasa kétségbeesetten próbál hazajutni. Az amazon és az űrhajós így szövetségre lépnek. Számomra pedig különösen kedves gondolat, hogy miközben a főhősnő felnőtt nőként néz szembe a világ veszélyeivel, valahol mélyen ugyanaz a gyerek marad, aki egykor lenyűgözve figyelte a Tyrannosaurust. Csak most már nem könyvben látja a dinoszauruszokat, hanem ott áll velük szemben.

A játékmenet szándékosan egyszerű és könnyen befogadható. Egyetlen kattintással mozoghatunk, tárgyakat vizsgálhatunk meg, vagy kapcsolatba léphetünk a környezetünkkel; a felszerelésünket külön menüben érhetjük el, ahol a tárgyakat kurzorként használhatjuk. Két főszereplőnk van, az amazon és az űrhajós, és amikor ugyanazon a helyszínen tartózkodnak, szabadon válthatunk közöttük. A történet azonban gyakran külön utakra kényszeríti őket, így hosszabb szakaszokon keresztül csak az egyiküket irányíthatjuk. Bizonyos jelenetekben magunk dönthetjük el, melyik karakter történetével kezdünk, majd később visszatérhetünk a másikhoz is. Ezek a döntések a sorrenden kívül nem igazán módosítják a történetet, de kellemes szabadságérzetet adnak. És bár felnőtt nőként már egészen más szemmel nézem ezt a világot, a dinoszauruszok jelenléte minden egyes alkalommal visszahoz valamit abból a gyermeki izgalomból, amikor még elég volt meglátnom egy Triceratops képét ahhoz, hogy azonnal elképzeljem: milyen lenne megérinteni a bőrét, hallani a lépteit, vagy egyszerűen csak végigsétálni mellette egy ősi erdőben. A Theropods pontosan ezt az érzést ragadja meg: nem tudományos rekonstrukciót akar adni, hanem azt a gyermeki álmot, amelyben a dinoszauruszok egyszerűen csak ott vannak körülöttünk.

A dzsungel számtalan akadályt állít elénk: folyókon és tavakon kell átkelnünk, sűrű növényzetet kell megtisztítanunk, különféle tárgyakat kell megfelelő helyen használnunk, és természetesen a dinoszauruszok mellett is el kell jutnunk anélkül, hogy szükségtelen konfliktusba keverednénk velük. A rejtvények többsége klasszikus kalandjátékos logikára épül: figyeljük meg a környezetet, használjuk fel a rendelkezésünkre álló tárgyakat, és próbáljuk megérteni, miként lehet a körülményeket a saját javunkra fordítani. Akadnak ettől eltérő, játékosabb feladatok is. Egy korai jelenetben például az amazon helyi gyerekekkel bújócskázik, és a környezet apró jeleiből kell rájönnünk, hol rejtőznek. Egy másik alkalommal egy tomboló tűz miatt kell felfedeznünk a lezuhant űrhajó különböző részeinek működését. Ezek a pillanatok különösen bájosak, mert a játék ilyenkor nem csupán a túlélésről szól, hanem arról a kíváncsiságról is, amely gyerekként a dinoszauruszok iránt hajtott. Hiszen talán éppen ez a legjobb része annak, hogy felnőttként még mindig imádom őket: ugyanaz a kérdés maradt meg bennem, mint gyerekkoromban – „Mi történne, ha…?” Mi történne, ha egy Spinosaurus állná el az utamat? Mi történne, ha egy ismeretlen űrhajó zuhanna le egy dinoszauruszokkal teli dzsungelben? A Theropods pedig nem kineveti ezeket a kérdéseket, hanem játékot épít belőlük.

Különösen érdekes megoldás, hogy bizonyos karaktereket is használhatunk afféle élő eszközként. Ha például az űrhajós apró segítőrobotjára kattintunk, az arcával helyettesíthetjük a kurzort, és különféle képességeit vethetjük be a környezetben. A robot több hasznos kiegészítővel rendelkezik, köztük lángszóróval és környezeti szkennerrel, s bár néhány rövid jelenetben közvetlenül is irányíthatjuk, ezek többnyire egy-egy rejtvény erejéig tartanak. A hotspotok száma képernyőnként általában csekély, és ha elakadnánk, egyetlen gombnyomással rövid időre kiemelhetjük őket. Ez kényelmes megoldás, ugyanakkor a rejtvények nehézségét is jelentősen csökkenti. Sokszor ugyanis nem azt kell kitalálnunk, hogy pontosan mit szeretne tőlünk a játék, hanem egyszerűen végigpróbálgatni a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Ha egy fa például a három kattintható tárgy egyike, jó eséllyel meg fogjuk vizsgálni – akkor is, ha fogalmunk sincs, miért lenne fontos. A robot pedig gyakran automatikusan kiválasztja azt a képességét, amely az adott helyzetben hasznos. Így a megoldás sok esetben kevésbé érződik valódi rejtvényfejtésnek, inkább olyan, mintha megtalálnánk a megfelelő gombot, majd hagynánk, hogy a robot elvégezze helyettünk a munkát. Mégis van ebben valami kedvesen játékos: olyan, mintha a gyerekkori képzelet működne tovább bennünk, amikor egy dinoszauruszos történetben minden bokor mögött új titkot, minden furcsa tárgyban pedig valamilyen elképesztő lehetőséget láttunk.

A Theropods legnagyobb erénye végül mégsem a rejtvények összetettsége, hanem az a hangulat, amelyet teremt. Rövid kaland, kevés valódi kihívással, és mire igazán belemerülnénk a világába, máris véget ér. A történet azonban szerethető, a pixelvilág hangulatos, a két főszereplő kapcsolata pedig kellemesen emberi, miközben körülöttük mindenütt ott mozog az a fantasztikus ősvilág, amely miatt gyerekként talán mindannyian szerettünk volna egy időgépet. Felnőtt nőként már tudom, hogy nem fogok egy Diplodocus hátán munkába járni, és azt is, hogy valószínűleg egy Troodon sem fogja őrizni a hátsó verandámat. A vadpulykákat pedig továbbra sem cserélhetem vissza valamelyik rég kihalt ősükre, bármennyire csábító is lenne az ajánlat. De a Theropods néhány órára megadja azt, amit a valóság soha nem tudott: visszaenged egy olyan világba, ahol a dinoszauruszok nem a múlt emlékei, hanem a jelen részei. És talán éppen ezért működik ennyire jól számomra. Mert hiába nőttem fel, hiába tanultam meg, hogy a történelemnek és az evolúciónak megvannak a maga könyörtelen szabályai, azt az érzést, amit gyerekként éreztem egy hatalmas dinoszaurusz képe láttán, nem sikerült kinőnöm. A Theropods pedig nem is akarja, hogy kinőjem. Csak arra kér, hogy néhány órára legyek ismét az a gyerek, aki hiszi, hogy a következő bokor mögött talán tényleg ott vár egy dinoszaurusz.