Egykutya – Filmkritika

A Mindenki című rövidfilm Oscar-nyertes rendezője a Foglyok és Az unoka után most elkészítette harmadik nagyjátékfilmjét, egy társadalomkritikával vegyített tragikomédiát. Ehhez fogott egy sikeres színdarabot és annak alkotócsapatát, majd kvázi átvitte őket a nagyvászonra. De vajon a műfajváltás elegendő az alapmű sikerrátájának szélesítéséhez? 

Interjúval egybekötött kritika következik!

2020-ban mutatták be a PopUp Produkció előadásában Varga Lóránt tollából az Egykutya című színdarabot, amit azóta is töretlen sikerrel játszott a társulat. A kamaradarabok közkedveltségét az az egyéni bravúr adja, hogy a szűk tér és a minimális szereplők ellenére képes izgalmas, gondolkodásra serkentő történetet közvetíteni. Ez a megközelítés pedig bizonyítottan működik a filmen is, akárcsak a színpadon; gondoljunk a Teljesen idegenek című olasz dramedyre (ennek magyar verziója a BUÉK), vagy olyan hollywoodi klasszikusokra, mint a 12 dühös ember vagy a Vacsorám Andréval. Itt a történetek szövegcentrikussága ragadja meg igazán a néző figyelmét, és Deák Kristóf pontosan ezt igyekezett csúcsra juttatni az Egykutya filmváltozatában. 

„Az alapanyag egy olyan minőségi sztori volt, a karaktereivel és a nyelvezetével együtt, ami számomra nagyon ritka. Nekem egy filmnél nagyon fontos, hogy a szereplők ne csak unalmas tényeket közöljenek, hanem megismerjük a véleményüket, gondolkodásukat. A sok jó szöveg által keletkezik egy ízes világ, ami szórakoztató, egy kicsit túlzás, de mégis igazi.” – nyilatkozta a rendező az oldalnak.

„Alapvetően egy nagyon jó szövegkönyvvel dolgoztunk. Tipikusan olyan, aminél csak másodjára jössz rá, hogy minden mondatnak jelentősége van már az elejétől. Ezért nagyon finoman kellett hozzányúlni. Filmkészítésnél sok mindent meg lehet mutatni, nem kell elmondani, emiatt sok dolog kiesett, és új vizuális elemek kerültek a helyükre. Azt mondanám, a teljes átírás helyett a sok pici csavargatásra, finomításra törekedtünk.” 

A négy főszereplőt az eredeti darab színészei játszák. A történet az ő vitriolos párbeszédeik köré épül. Patika (Döbrösi Laura), az antiszociális műfordító áthívja vacsorázni három egyetemi barátját, akikkel közel egy évtizede nem tartják a kapcsolatot. Az összejövetelre mindenki külön meghívást kap, és egyikük sem tud a többiek érkezéséről. Így amikor a kétgyerekes anyuka, Vica (Tenki Dalma), a menő üzletember, Honda (Tóth Károly) és a népszerű festőművész, Nóra (Bakonyi Alexa) összefut Patika nappalijában, rég eltemetett feszültségek kerülnek a felszínre.

Miközben a külső tényezők, mint az odakint tomboló vihar és egy ládányi drága bor, szépen megágyaznak annak, hogy ez a négy ember elviselni kényszerüljön egymás társaságát, a találkozás valódi okára is lassan fény derül. Onnantól indul be igazán a cselekmény, és a karakterek sztereotipikus viselkedése átfordul filozófiai aktivitásba. Egyre intenzívebb eszmecseréket folytatnak életről, boldogságról, társadalmi szerepvállalásokról, ám a feszült viszonyrendszerük miatt hatalmi harc kerekedik belőle, ahol mindenki győztes szeretne lenni a saját világnézetével. Sok általános vagy épp tabu téma kapja meg a kritikáját és a méltatását egyszerre, ezáltal a nézőre van bízva, mivel szeretne vagy nem szeretne azonosulni. A szereplőket ebből a szempontból nem is lehet háromdimenziós figuraként látni, inkább szócsövek, akik képviselnek egy eszmét, egy jellemtípust, melyekből a néző akaratlanul is magára vagy a környezetére ismer. Ily módon a filmnek megmarad a „színház jellege”, de ez talán nem akkora baj, és az alkotók részéről sem volt szándék, hogy változtassanak rajta. 

Amire törekedtek, az a filmszerű elemek stílusbeli sajátosságainak a kihangsúlyozása. Erről a Patikát alakító Döbrösi Laura mesélt:

„Az Egykutya alaptörténete egy nagyon natúr helyzetnek tűnik, ezért azt találtuk ki, hogy mégiscsak zsánerfilm legyen, csempésztünk bele zsánerelemeket. Amikor Kristóf megnézte a darabot, imádta benne a rejtélyességet, a gyanakvást, és ezt szerette volna átmenteni a filmbe. Ezért van benne a thriller, a krimi és néha még a szellemfilm is. Patika például úgy mozog át a háttérben, hogy soha nem veszi őt a kamera, és ettől a megjelenése a jelenetekben kicsit olyan, mint egy szellemé. Ezzel is minél inkább erősíteni akartuk a filmhatást, hogy kevésbé érződjön az egész kamaradarabnak. […] A szereplőkhöz szerencsére nem kellett hozzányúlni, sőt a Kristóf azt akarta, hogy mindegyikük maradjon ilyen álarc-szerű. Aztán persze a film végére ezek az álarcok lehullanak.”

A színészek egyébként maguk is társalkotói voltak a filmnek, miután a színdarabban is saját magukat rendezték. A Nórát játszó Bakonyi Alexa, a PopUp Produkció alapítója, elmondása szerint a közös munka több alkalommal is perspektívaváltást igényelt a részükről a színészi és a filmrendezői látásmód különbségei miatt.

„Minden színésznek az a feladata, hogy leképezze magán a saját narratíváját, hogy a néző olvasni tudjon róla. Hátrébb lépni és megérteni, hogy a történetvezetés szempontjából a karakter értelmezési finomságai olykor teljesen irrelevánsak, az nagyon nehéz volt. Nekem különösen is, hiszen a többiek közül én foglalkozom a legrégebben ezzel az anyaggal. Szerencsére a Kristófról tudtam, hogy nem fogunk elakadni. Korábban is dolgoztam már vele, és tudtam, hogy egy igazi kollaborátor. Végig belőlünk épített, hiszen tudta, hogy mi már addigra 97-szer eljátszottuk a darabot, tehát senki nem érti annyira a karaktereinket, mint mi. De azért fontos tanulság volt, hogy amennyi előnye van annak, hogy már a kisujjadban van egy szerep, itt hozzá kell szoktatnod az idegrendszeredet, hogy végig egy ívben játszod le.”

A filmről elmondható, hogy minden kisebb-nagyobb hibáján érződik a szándékos tökéletlenség. Joggal nem volt célja sem a színház-szagúság levedlése, sem a karakterek ideológiáinak a megfejtése. Pontosan azért, mert a sztori ereje annyira a néző egyéni befogadóképességén múlik, hogy ezt módosítani a filmes műfaj kedvéért, óriási tévedés lett volna. Kritikailag emiatt fölösleges is elemezni, hol erősebb a film, és hol gyengébb. A legjobb, ha a legkevesebb előismerettel, elvárások nélkül nézi meg az ember, és kedvére ízlelgeti (ahogy Nóra szerint a jó bort is érdemes).

Interjúalanyaink végezetül azt is elárulták, mit remélnek közvetíteni a filmmel, és hogy miért volt fontos a darab témáit minél szélesebb közönséghez eljuttatni. 

„Az a tapasztalatom, hogy valamit kinyit ez az anyag az ember lelkében, amitől kommunikálhatnéka támad, és ami miatt meg akarja mutatni valaki másnak. Szóval ilyen értelemben az élet ezt elvégzi helyettünk. És ami miatt még nagyon szeretem, hogy kedvet csinál arra, hogy foglalkozz a nehéz részeiddel is. Ez egy olyan speciális fénytörés, amivel én nagyon ritkán találkoztam a pályám során.” 

– B. A.