Viewfinder – betekintő
A Viewfinder világába belépni olyan, mintha valaki fogná a valóság dimenzióit és a feje tetejére állítaná őket, majd mire észbe kapnánk, már fejjel lefelé sétálunk egy a. Ez a játék nagyon emlékeztetett a Portal-ra, mivel mindkét játék arra kényszerít minket, hogy új szögből nézzük a világukat: nem úgy, ahogy megszoktuk, hanem úgy, hogy kreatívan kihasználva az általuk meghatározott szabályokat segítsük a saját előrehaladásunk. A feladat látszólag egyszerű, eljutni az egyik pontból a másikba, megtalálni, és energizálni a teleportert, amely tovább lendít a következő pályára. Ám a megoldások egyre inkább elcsúsznak a valóság megszokott szabályairól. A Portallal ellentétben itt viszont nem kapukon, hanem a rendelkezésünkre bocsájtott fényképek, festmények és gyerekrajzok segítségével kell megoldanunk a fejtörőket. A látóterünket használva a képek tartalmait a síkból a térbe emeljük, amelyek ezáltal valósággá változnak, ami egyrészről lenyűgöző, másrészről teljesen össze tudja törni magát a valóságot.
A játék már az első percekben megmutatja, hogy különleges. A fejlesztők fogták a „mi lenne, ha egy fotó tényleg valósággá válhatna?” gondolatot és egy egész világot alkottak, mely teljesen erre a gondolatra épül. Az ilyen kreatív projektek fő problémája abból ered, hogy vagy túl rövid lesz azok számára, akik igazán élvezik ezt a stílust, vagy pedig a kezdeti kreativitás elfogy, és a játék végét a monotonitás veszi át. Az eredeti Portal is egy rövid, de mégis zseniális játék volt, és a Viewfinder a maga négy órás játékidejével ugyan azt az érzést kelti: egy remek ötlet, remekül komponálva, és nem húzva addig, hogy unalmassá váljon.
A fényképek használata egyszerre logikai feladat és a játék varázsának fő forrása is. A játék idővel rávesz, hogy a világot nem tárgyak, hanem kontúrok szerint vizsgáljuk: egy egyenes fal, egy pad, egy lépcsőfok – mind alkalmas lehet arra, hogy hidat építsünk belőlük, vagy megnyissuk velük az utat a következő lehetőség felé. A folyamat lassan, de feltartóztathatatlanul változtatja meg a gondolkodást.
Az elején még apró összeköttetéseket formálunk két platform között, a végére pedig összeollózott geometriákból teljesen új tereket építünk fel a megszokott rendtől teljesen elszakadva. A játék teljesen a kezünkben hagyja a játékmenetet: úgy oldjuk meg a feladványokat ahogy csak akarjuk, a játékot nem érdekli, hogy az a fejlesztők elképzelései szerint, vagy attól teljesen elszakadva történik.
A játék későbbi részein tovább csavarja ezt a formulát, mikor kiderül, hogy nemcsak a kép felszíne válik valósággá, hanem az egész, láthatatlan világ is, amely a fotóban rejlik. Egy lefényképezett labirintus például nem díszlet: ha beillesztjük a játéktérbe, maga a labirintus nyílik meg előttünk, az összes saját rejtett zugaival és saját titkaival melyeket felfedezhetünk.
A fejlesztők szinte játékos örömmel lépnek át minden határt. Egyes feladványoknál a megfelelő perspektíva megtalálása nyitja meg az ajtót a következő pályára, máskor a fotók száma válik korlátozott, ezzel szabályozva a hatalmunkat az őrült világ felett, amit alkottak. És bár a Viewfinder tartalmaz egy finoman jelenlévő, tudományos köntösbe burkolt történetet is, kutatókról, akik ezt a különös világot építették, és arról, hogy egy nagy felfedezés küszöbén állnak, a narratíva inkább díszlet, pontosabban háttérzaj, amely hátteret kölcsönöz a világ megborított törvényeinek, és emberi súlyt ad a játék logikai bravúrjaihoz.
Minden kutató saját hubvilága egy apró portré, mely egy tükröt mutat a személyiségükről: csokoládé csomagoló papírok, növényekkel teli szobák, szétszórt jegyzetek. Ezek a helyek hordozzák tulajdonosuk nyomait, mintha azok épp csak fél perccel azelőtt hagyták volna el őket. A nyugalom, amelyet árasztanak tökéletes kontrasztja a puzzle részek logikai agytornájának.
A Viewfinder összességében nem csak a logikáról szól, hanem arról a ritka pillanatról is, amikor egy játék valami újat akar alkotni egy ismerős területen. Arról, hogy a nézőpont teremtő erő, és hogy a világ gyakran csak annyira szilárd, amennyire mi engedjük neki.
