Agyugrász – Filmkritika

Ember állatban egy agyzsibbasztóan fura vígjátékban.

A Disney-Pixar új animációs filmje megmutatja milyen lenne, ha ténlyeg testközeli betekintést nyerhetnénk az állatok világába… de vajon megéri ezt nekünk látni?

Nem titok, hogy ha a Pixarról van szó, a nézői elvárások nagyon magasak. A stúdió, ami tavaly ünnepelte legelső filmjük 30 éves évfordulóját, mindig is úttörőnek számított a minőségi családi szórakoztatás terén, hiszen amellett, hogy az animációs látványvilágot folyamatosan új szintre emelik, minden korosztály számára releváns történeteket alkotnak elképesztően kreatív koncepcióban. Ezzel a metodikával konkrétan tíz évig uralták a mozik sikerlistáit és sorra nyerték el a „Legjobb Animációs Film” kategóriában járó Oscar-díjat. Ám az utóbbi években mintha hiba csúszott volna a gépezetbe. Habár a filmjeik továbbra is tükrözik a kreatív egyediséget, mégsem sikerül felérniük az olyan klasszikusokhoz, mint a Némó nyomában, A Hihetetlen család, a WALL-E vagy a Fel. Tény, hogy animációs fronton ma már nagyobb a választék, változtak a társadalmi igények és a streaming-forradalom is befolyásolta a mozifilmek iránti érdeklődést, de ez még nem lenne indok arra, hogy a Pixar veszítsen a varázsából. Márpedig ez a helyzet. Őket is elérte a folytatások tömeggyártásának trendje, eredetiség terén pedig egyre gyengébbek.  Mondhatnák úgy is, kihunyóban van a kislámpa fénye.

Legújabb filmjük, a Hoppers (tekintsük most el a bugyuta magyar címváltozattól) minden elemében ígéretes alkotás lehetne, ha… na, igen, itt kezdődnek a gondok. Túl sok a ha. Elöljáróban szögezzük le, hogy nem is hagyományos Pixar-ötletről van szó, mivel a film megálmodója az a Daniel Chong, aki a Medvetesók című rajzfilmsorozatot is készítette. Azaz egy olyan alkotó, aki a saját, kiforott ízlésvilágát kombinálta a Pixaréval. Az eredmény akár valami új és izgalmas is lehetett volna, ha az animációs stílus, a sztori szerkezete, a karakterek és a humor nem marad meg a rajzfilmek szintjén. Ez ugyanis eléjétől a végéig óriási hátrányt képez, és elveszi az élvezetet egy potenciálisan frappáns történettől.

A film főhőse Mabel, egy érzelmileg labilis állatvédő, aki próbálja megvédeni az otthona melletti erdei tisztást, ami a néhai nagymamájával kedvenc közös helyük volt. A tisztás egy tervezett autópálya helyszíne lenne, amit a helyi polgármester, Jerry a terület kisajátításával és a vadállomány elüldözésével akar urbanizálni. Miközben Mabel meglehetősen gyermeteg és agresszív módon küzd az autópálya ellen, felfedezi, hogy az egyetemén dolgozó tudósok kifejlesztettek egy technológiát, amivel élethű állatokat mintázó robottestekbe „átugraszthatják” az agyukat, hogy ezáltal maguk is be tudjanak olvadni az állatvilágba (igen, meg is kapjuk a nyílt párhuzamvonást az Avatarral.) Mabelnek több se kell, ellopja az egyik robothódot és a testébe költözik. Immár érti, mit beszélnek az állatok, akik amúgy szocializáció terén nem sokban különböznek az emberektől, sőt még a táplálékláncot is elég közömbösen kezelik (náluk abszolút normális, ha beszélgetés közben az egyik egyszer csak megeszi a másikat). A vezetőjük egy karizmatikus hód, George király, aki bölcs életfilozófiái és optimizmusa révén olyan, mintha Mufasa és Oprah keveréke lenne. Nagy örömmel fogadja Mabelt is a köreikben, és segít neki megértetni, mi kell ahhoz, hogy boldogulni tudjon a tavi közösségben. Lényegében egyen, barátkozzon és pörgős zenei aláfestésre dologozzon a gátépítésen.

A történet második felénél azonban kezd megbilleni az addig még egészen érdekes narratíva. Megjelenik ugyanis a különböző állatfajok képviselőinek uralkodói bizottsága, akik elég drasztikus megoldásokkal reagálnak Mabel bátorítására, hogy küzdjenek az emberek ellen. Ez pedig elindít egy olyan eseményláncolatot, ami egy ponton átcsap a fárasztó és erőltetett „slapstick comedy” műfajába. Itt kezdi el a néző úgy érezni, hogy jó minőségű Pixar-mozi helyett egy másfél órás szombat reggeli matinét néz. Azt a fajtát, aminél már rég kikapcsolta volna a tévét, mert a gyerekeknek sületlenség, míg felnőtt szemmel zavarbaejtően idétlen.

Hozzá kell tenni, a film ezt megelőzően sem szűkölködik hibákban. A legnagyobb maga a főszereplő személye. Mabel úgy, ahogy van, alkalmatlan arra, hogy rajta keresztül el lehessen mesélni egy történetet. Függetlenül attól, hogy kissé ellenszenvesnek mutatják, vagy hogy az alapvető jellemhibája a dühkezelési gondjaiból fakad, és hogy ehhez kap egy érthető háttérsztorit jogos érzelmekkel, a karakter egész lénye korlátozza a sztoriban rejlő lehetőségeket. Az impulzív természete szükségtelen konfliktusokat szít, minden helyzetben ő maga a baj forrása, és a tény, hogy ezt a film utolsó 10 percéig nem hajlandó felismerni, borzasztóan elrontja a jelenetek hangulatát. Nem csoda, hogy nála még a simlis Jerry is kedvelhetőbb szereplő, aki egyébként a sztereotip politikus attitűd mögött sokkal komplexebb személyiség. A Mabellel való dinamikája emiatt kifejezetten üdítő színfoltja a filmnek. Kár, hogy elenyészően keveset láthatunk belőle.

A filmnek egy idő után az sem tesz jót, hogy elveszti az egyensúlyt a fizikai komédia és az érzelmi mélység között. George király és Mabel barátsága nem tud őszintének hatni, mivel körülöttük minden szituáció végig nevetségesen groteszk. Nem lehet komolyan venni az egymásért való aggódásukat, miközben sirályok csapata a levegőben reptet egy cápát, a megalomán rovarkirály pedig az emberek agyának felrobbantását tervezi. Ráadásul ezekben, pár rövid poént leszámítva, nincs olyan emlékezetesen jópofa jelenet, mint mondjuk a Madagaszkár, a Nagyon vadon vagy a Jégkorszak-filmek parodisztikus ember-állat allegóriáiban. A sztori mozgatórugói így túlságosan kínosak, a rájuk épülő humor viszont nem elég erős.

A végére azért így is kikerekedik egy szép konklúzió és egy Pixar-filmre jellemző értékes morál. Csakhogy mire odajutunk, addigra rég elvesztettük az érdeklődésünket, és az unszimpatikus főszereplő révén nem érzünk semmiféle katarzist. Ezt valahol mintha a film alkotói is sejtették volna, ezért nem is erőlködtek, hogy meghatóra vegyék a lezárást. Inkább megmutatják, hogyan szórakozik George király egy okostelefon nyomkodásával és a vicces emojik felfedezésével. Végül is, ha már hód, legyen kövér, nem igaz?