Styx: Blades of Greed – játékteszt
A Styx sorozat személyes véleményem szerint mindig is egy zseniális része volt a lopakodásra alapozó játékok kínálatának. A brutálisan vertikális pályatervezés, a kreatívan megalkotott harmadik személyű lopakodás, amely nem bocsátja meg a hibákat mind rendkívülivé tették a játékmenetet. Ami pedig még emelni tudott a remek játékmeneten az egy trágár, cinikus, még a játékosnak is beszólogató goblin, aki nem csak ránézésre taszító, de viselkedésében is. Styx immár tizenkét éve kínál a saját játékaiban mesterien megtervezett lopakodásokat, precíz kivégzéseket és választékosabbnál választékosabb beszólásokat.
Kilenc év telt el az előző rész, a Shards of Darkness óta, és ez idő alatt sok minden változott. A játék most egy nyitott pályás struktúrára váltott, ám a végeredmény mégis meglepően hű maradt a korábbi epizódok szellemiségéhez. Három hatalmas térképet kapunk, amelyek olyan mértékben terjeszkednek felfelé és lefelé, hogy azok felfedezése közben nem tudtam nem az eredeti Dark Souls zseniális pályadizájnjára gondolni mikor kiléptem egy újonnan felfedezett épületből és két sarokkal odébb ismerős területekbe botlottam, vagy épp egy-egy ismerősnek vélt növényi platform egy pár órával korábban látott helyszínre vitt vissza. A vertikalitás még mindig a játék legerősebb pontja, és a játékmenet gerincét adó mozgásmechanikák egy borzalmasan addiktív játékmenetet eredményeznek. Ugyanakkor nem férhetünk hozzá mindenhez azonnal. Néhány, metroidvania rendszerhez hasonló fejlesztési fa arra fog ösztönözni, hogy később visszatérjünk korábban már bejárt területekre, és új útvonalakat fedezzünk fel.
Az első komolyabb eszköz a hookshot, amellyel addig elérhetetlen magaslatokra juthatunk fel, vagy, ami még fontosabb, már ismert útvonalakat járhatunk be sokkal gyorsabban. Ezt követi a manapság elengedhetetlen glider, amivel meleg fuvallatokat meglovagolva lebeghetünk a föld felett, illetve megment a halálos zuhanásoktól (Styx mégis csak egy apró termetű goblin, így az olyan esések is veszélyesek számára, amiről úgy gondolnánk, hogy még kicsinek számítanak). Ezek a felszerelések a történet előrehaladtával nyílnak meg, de Styx repertoárja ennél sokkal szélesebb: ideiglenes láthatatlanság, ellenség megszállása, klónidézés, időlassítás mind elérhetők lesznek számára, a játék előrehaladtával. Támadó jellegű fejlesztéseket is találunk, bár ezek az esetek többségében haszontalanok lesznek, hiszen a direkt konfrontációkban Styx maximum egy ellenféllel tud elbírni, azzal is nagyon nehezen.
A Blades of Greed vizuálisan kicsit kettős érzetet kelt. A játék gyönyörűen néz ki, még az alacsonyabb beállításokon is egy gazdagon részletezett fantasy világ tárul elénk. Már a legelső helyszín a „The Wall” is emlékezetes: egy több szintes, omladozó város, amely egy monumentális viadukt boltívei között húzódik meg. A sötét, zegzugos gettó felső szintjein lopakodni, látszólag elérhetetlen párkányokra felkapaszkodni külön élvezet. A Turquoise Dawn ezzel szemben zöldellő, mocsaras vidék, egykor orkok uralma alatt, hatalmas fákkal és még hatalmasabb erődítményekkel. A játék ezen felül visszatér Akenash romjaihoz is, amely az első Styx-játékban pusztult el.
Ugyanakkor a részletes grafika mellé egy erőteljes stílusváltás is társult, ami szerintem elvesz az élményből. Az első játék, a Master of Shadows még elég sokat épített a karakter eredetjátékára, az Of Orcs and Men-re, és a Shards of Darkness ezt a stílust csiszolta tovább. Bár az első rész mára érezhetően kevésbé látványos, a kilenc évvel ezelőtt megjelent Shards of Darkness a mai napig egy remek stílust épített ki magának, ami sajnos a Blades of Greedben csorbul, és egy realisztikusabb képi világot kapunk a stilizált helyett.
Az ellenfelek változatosak, bár nem mindig egyenletesen. Az Inkvizítorok nehézpáncélos őrei mellett óriási savköpő rovarok járják a kontinenst, vakon, ám kifinomult hallással, valamint robbanó, kutyaszerű vad szörnyetegek. Rajokban támadó kártevők, pusztító növények… A veszély, bár sokféle, Styx alapvető mozgása és a játék mechanikái miatt a lopakodás élménye mindig izgalmasabb, amikor (félig) intelligens ellenfelek ellen zajlik, nem pedig a természet ösztönlényeivel szemben, akik nem keresgélnek, ha egyiküket holtan találják, hanem visszatérnek a lakomájukhoz mintha mi se történt volna.
A történet középpontjában most a Quartz fog állni. Ezek ragyogó, kék színű mágikus kőtömbök, amelyekért az Inkvizítorok politikai machinációkat szőnek és tipornak át mindenen, ami az útjukba kerül. Sok küldetés elsőre egyszerűnek tűnik: „utazz el X helyre és szerezz három Quartzot, tessék itt egy iránytű, ami mutatja merre vannak”. Ám a fejlesztők szinte minden alkalommal egyedi akadályokkal, rejtvényekkel és szituációkkal gazdagítják ezeket a célokat. Így a nyitott területek adta struktúra valójában továbbra is szorosan komponált küldetések sorozata marad, azzal a különbséggel, hogy most sokkal nagyobb szabadság van a kezünkben.
Persze nem minden zökkenőmentes. Akadt olyan pillanat, amikor egy falról lógva leereszkedés helyett felhúztam magam és rögtön legalább három katona látott meg, de ezek a pillanatok ritkák. Ezen felül egyedül a teljesítmény volt néhol ingadozó, főleg a nyitányban, viszont nem a zavaró mértékben, így ezt csak, mint minimális bökkenő tudom említeni.
Ami igazán meglepő, az a hangvétel változása. A Blades of Greed visszavesz Styx bunkóságából és egy színesebb szereplőgárdával utaztatja őt küldetésről küldetésre. Ez papíron egy elég alapvető dolog eltávolítását jelentette, ami első hallásra negatív benyomást keltett, de összességében a karakterinterakciók gazdagabbak lettek. Néha azért még hiányoznak a személyes sértései egy-egy elkerülhető halál után.
Értékelés
92%
Összefoglaló A Styx: Blades of Greed egyrészt a sorozat következő evolúcióját hozza, másrész hátra hagyja azt az egyedi látványstílust, amit az előző részei képviseltek. Az új nyílt területek gondosan, és átgondoltan lettek kialakítva, Styx mozgása pedig tökéletesen illeszkedik a pályadizájnhoz. A játék egésze egy igazi lopakodás-játszótér, ahol semmi sem szab határt számunkra.
