CHIP ‘N CLAWZ VS. THE BRAINIOIDS – JÁTÉKTESZT

Amikor az első pillantásaimat vetettem a Chip ’N Clawz vs. The Brainioids című alkotásra pontosan azt kaptam, amire számítottam: rikító színek, rajzfilmszerű karakterek, könnyednek ígérkező kaland egy világvége-hangulatú invázió árnyékában. Az ember óhatatlanul is egy jól ismert receptre számít, ahol a hangsúly az ügyességen, az ugráláson és az ellenfelek látványos legyőzésén van, ami hozzáteszem, egyáltalán nem baj, hiszen manapság egyre ritkább ezen zsánerben utazó gameszkó. A felszínes, gyorsan fogyasztható élmény ellenére, amely legfeljebb néhány órányi kikapcsolódást kínál, egy ígéretes alkotás várt rám. A játék már az első percekben elkezdi lebontani ezt az előítéletet. A harsány külső mögött fokozatosan egy sokkal tudatosabban felépített rendszer rajzolódik ki, amely nem az ösztönös reflexekre, hanem a megfontolt döntésekre épít. Amit kezdetben könnyed szórakozásnak gondolnánk, az hamar átalakul egy komolyabb, figyelmet igénylő élménnyé.

A két főszereplő, Chip és Clawz, ennek a kettősségnek a legkézzelfoghatóbb megtestesítői. Chip a klasszikus hős archetípusát képviseli: fegyverrel a kezében, határozott jelenléttel irányítja a történéseket, épít, fejleszt és rendet tart. Clawz ezzel szemben sokkal játékosabb, mozgékonyabb figura, aki nemcsak technikai megoldásaival, hanem a pályák bejárásában is egészen más lehetőségeket nyit meg. A két karakter közti különbség nem pusztán kozmetikai, hanem mélyen beépül a játékmenetbe. Ahogy haladunk előre, egyre világosabbá válik, hogy a siker kulcsa nem egyik vagy másik hős erejében rejlik, hanem abban, hogyan egészítik ki egymást. Ez a folyamatos váltás és alkalmazkodás adja a játék egyik legnagyobb erősségét. Emiatt éreztem azt a teljes játékkal töltött óráim alatt, hogy ez bizony valami más.

Érdekes csavar és említésre méltó dolog azon jelenség is, miszerint a pályák kialakítása tudatosan félrevezeti a játékost. A lebegő sziklapárkányok, a rejtett zugok és a szemet gyönyörködtető hátterek mind azt sugallják, hogy a tér elsősorban mozgásra és felfedezésre szolgál. Valójában azonban ezek a helyszínek egy sokkal összetettebb stratégiai rendszer színterei. A Brainium kitermelése, az erőforrások elosztása és az épületek megfelelő elhelyezése legalább akkora jelentőséggel bír, mint az, hogy milyen ügyesen bánunk a fegyverekkel. A játékos egyszerre kénytelen helytállni a harc sűrűjében és átlátni a teljes pálya működését. Ez az állandó egyensúlyozás az azonnali cselekvés és a hosszú távú tervezés között különös feszültséget teremt, amely végig ébren tartja a figyelmünket.

A küldetésekről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen a szerkezetük változatos, és ritkán engedi meg az automatikus megoldásokat. Egy-egy pálya más-más gondolkodásmódot kíván: hol támadólag kell fellépni, hol türelmesen kivárni, máshol pedig egyszerre több veszélyforrást kezelni. A kiegészítő feltételek és jutalmak arra ösztönöznek, hogy ne csak túléljük a küldetést, hanem hatékonyan, tudatosan teljesítsük azt. Egyedül játszva a rendszer kifejezetten megengedő, elegendő időt és erőforrást biztosít a tanulásra és a kísérletezésre. Ez a fokozatosság segít abban, hogy a játékos soha ne érezze magát elveszettnek, még akkor sem, amikor a feladatok összetettebbé válnak.

A játék igazi arca azonban a kooperatív módban mutatkozik meg. Két játékos esetén a szerepek szinte maguktól kristályosodnak ki, és a közös munka természetes ritmusban alakul. Az egyik fél a háttérben terveket sző, egységeket irányít és védelmi vonalakat épít, míg a másik aktívan reagál a veszélyekre, harcol és felfedez. A kommunikáció elengedhetetlenné válik, és gyakran épp a félreértésekből születnek a legemlékezetesebb pillanatok. Amikor egy gondosan felépített stratégia egy váratlan támadás miatt omlik össze, az nem bosszúságot, hanem nevetést vált ki. Ez a fajta kaotikus együttműködés adja a játék egyik legemberibb és legszórakoztatóbb rétegét.

Meglepő módon a Chip ’N Clawz vs. The Brainioids sokkal több, mint amit a külseje ígér. A rajzfilmes esztétika mögött egy átgondolt, rétegzett játék húzódik meg, amely tisztában van saját céljaival, és nem elégszik meg a felszínes megoldásokkal. Képes egyszerre könnyed és komoly lenni, befogadható, mégis kihívást jelentő. Egyedül játszva egy lassan kibontakozó, stabil élményt nyújt, társaságban pedig valódi közös történetté válik, tele rögtönzött megoldásokkal és emlékezetes kudarcokkal. Ritka az a játék, amely ilyen természetességgel ötvözi az irányítás örömét a stratégiai gondolkodás elégedettségével, és épp ezért marad meg sokáig az ember emlékezetében.