A karaktert 1940-ben alkotta meg a DC Comics két nagyágyúja, Bob Kane (képregény rajzoló) és Bill Finger (képregény író); őt téve ezáltal Batman (akit szintén ők kreáltak) első számú nemezisévé. Joker eredettörténetét tekintve a legismertebb (vagy talán az eddigi egyetlen) az, amely szerint az alvilági bűnöző (nevezetesen Jack Napier) egy vegyi anyaggal teli tartályba esik, így válva egy  természetellenesen fehér bőrű, zöld hajú, hatalmas vörös mosolyú, bohóc-szerű, pszichopata gyilkossá, aki irányítása alá akarja vonni a város összes gazfickóját, rettegést és káoszt szabadítva ezáltal a városra.

Az eltelt évtizedek alatt a képregény, mint olyan, kinőtte magát, hatalmas filmstúdiók csaptak le a megfilmesítési jogokra, így elkészültek a mozifilmek, jöttek az animációs filmek, rajzfilmek, számítógépes játékok, és a manapság virágkorát élő műfaj, a filmsorozatok világa, amelyekben ugyanúgy állandó harcot vívnak egymással a már jól ismert karakterek, örök érvényűvé téve a jó és a rossz harcát. Ezek a figurák hatalmas lehetőséget biztosítottak az őket megformáló színészeknek, már ami az összetettséget illeti. Joker erre a tökéletes példa: Cesar Romero, Jack Nicholson, Heath Ledger, Cameron Monaghan, Jared Leto, vagy épp Mark Hamill és Zach Galifianakis (ők ketten szinkronizálták a karaktert az animációkban és a játékokban) mind-mind hozzátettek valamennyit a „gyilkos bohóc” figurájához.

2019-ben Joaquin Phoenix kapott lehetőséget arra, hogy kivívja a nagyérdemű, és a szakma elismerését, a Joker-ben nyújtott alakításával. A film elnyerte az idei, 76. alkalommal megrendezett Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. Ez a tény, és persze a film megtekintése, együttesen erősítik bennem az érzést, miszerint Oscar-díj esélyes alakítással és rendezéssel állunk szemben. A 2008-ban, mindössze 28-évesen elhunyt Heathcliff Andrew Ledger, az A sötét lovag című filmben, Joker megformálásáért 2009-ben posztumusz Oscar-díjat kapott. Vajon a sokadik Joker-ré átlényegülés, több mint egy évtized után, ismét Oscar-t ér majd aktuális megformálójának? Pár hónap és kiderül. Addig is, október 3-tól mindenkinek lehetősége nyílik megtekinteni a filmet, és eldönteni, hogy Phoenix megérdemelné-e.

Igyekszem minimális mennyiségű morzsát elszórni a filmből, hogy mindenkire ugyanúgy hathasson majd, ahogy rám is. Na, szóval… Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) Gotham egyik szegény negyedében él beteg édesanyjával (Frances Conroy). Amolyan bohóc jelmezbe bújt, táblás emberként keresi meg a napi betevőjükre valót. Az egyik nap fiatal suhancok támadják meg, és darabokra törik a munkaeszközét, őt magát pedig jól helyben hagyják. Egy másik munkanapja is nem várt fordulattal ér véget, így állásából menesztik. A kissé esetlen, sebzett lelkű férfi zavarában és idegességében gyakran kényszeres nevetésben tör ki, amelyre környezete értetlenül és olykor agresszívan reagál. Egy ilyen alkalommal a metrón atrocitás éri, ami tragédiába torkollik, és örökre megváltoztatja a férfi életét. A sorscsapások itt nem érnek véget, ugyanis fény derül múltjának több részletére is, melyekről eddig nem volt tudomása. Egyetlen lelki támaszában, az édesanyjában is megrendül a bizalma. Úgy tűnik a férfi elméje többé már nem képes különbséget tenni a valóság, és a képzelet, valamint a jó, és a rossz között.

Todd Phillips (Terhes társaság, Másnaposok trilógia) rendező, forgatókönyvíró, producer ezúttal a direktori munkát vállalta magára. Az egész produkció egy amolyan „Batman nélküli Batman film” lett, neo-noir stílusban, ami teljes egészében tekinthető Joker-előzményfilmnek. Nincsenek benne elképesztő CGI-trükkök, nem repdesnek szuper-képességekkel felvértezett más bolygóról származó csodalények, mégis működik. Leköt. Sokkol. Nyomaszt. Felkavar. Oda szegezi a tekinteted, és már nem lesz kedved popcornt rágcsálni. Azt gondoltam, hogy valahol az 1989-es Nicholson-féle, és a 2008-as Ledger-féle Joker között lesz az idei, Phoenix által életre keltett bohóc (érzetben, karakter erősségben), ám tévedtem. Szerencsére. Magasan föléjük emelkedett, és mindezt úgy írom, hogy korábban egyébként egyáltalán nem voltam J.P. rajongó. A Gladiátorban nyújtott alakításával viszont megpuhított, a Sosem voltál itt és a Mária Magdolna című filmekben sok év után újra látva őt, egyértelművé vált számomra, hogy egy kiváló színészről van szó (még mindig), akinél jobb helyre nem is kerülhetett volna ez a szerep.

A filmtörténelemben volt néhány színész, akik a drámaibb alakítás kedvéért elképesztő metamorfózison estek át. Joaquin Phoenix is beállt ezen színészek sorába, ugyanis közel 24 kilót fogyott a szerep kedvéért, hogy a gyógyszeres kezelés alatt álló, negatív gondolatok garmadával küzdő, esetlen, mentálisan beteg figurát még hitelesebben adhassa át a vásznon. A hiteles szó viszont ide édeskevés. Egyszerűen elképesztő, amit és ahogy láttat. Kellemetlenül fájdalmas nézni. Összeszorul az ember gyomra, a kezdeti szánalmat együttérzés, majd valamiféle sajnálat váltja fel, és képtelenek leszünk rá haragudni, vagy akár meggyűlölni későbbi tettei miatt, mert megértjük, hogyan jut el odáig. A Jokerré válás útján pedig mintha egyszerre lennénk a pusztán csak kedvességre, megértésre és egy kis szeretetre vágyó Arthur szívében, a jósággal teli lelkében, és a lassacskán sötétségbe boruló elméjében. Elszenvedője ő egy igazságtalan, hibásan működő globális rendszernek, alanya számos megaláztatásnak, és áldozata többek között a kegyetlen, nyers erőszaknak. Mindezek mögött ott van az állandósult kilátástalanság érzése, a barátok és a szerelem nélküli élet nyomasztó ténye, és az elárult/csalódott emberek veszedelmes sebzettsége.

Todd Phillips és Scott Silver nagyszerű forgatókönyvet írtak, amiből Phillips lenyűgöző, semmihez sem fogható filmet álmodott vászonra, amely megtekintése alatt az idő, mint olyan…nos megszűnik létezni. Imádtam a nyolcvanas évek Gotham City sötétebb tónusát, az apró utalásokat, a kedveskedést kifejezetten a magyar nézőknek (napló), Hildur Guðnadóttir izlandi zeneszerző komponálásait (a nagy sikerű Chernobyl sorozat zenéjét is ő szerezte), a gyerekként felbukkanó Bruce Wayne-t, a Chaplin-féle Smile-t, a Jászay Mari-díjas Rátóti Zoltán fantasztikus szinkron munkáját, Robert De Niro epizódszerepét, és azt a kendőzetlen társadalom kritikát, ami átitatja az egész produktumot.

Ezek után nem lepődnék meg azon, ha Phillist kérnék fel a jövőben egy-két hős, vagy antihős eredettörténetének megfilmesítésére, sőt tovább megyek: valamely egykori világsztár életének filmre-vitelére. A nívó ezek után megkérdőjelezhetetlen…

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás