Nyílt Titkok – Filmkritika

Egy baráti társaság úgy dönt, hogy feldobják az összejövetelük apropójaként szolgáló vacsorát: egész este mind a heten úgy telefonálnak, írnak vagy fogadnak üzeneteket a mobiljukon, hogy a többiek is láthassák, hallhassák őket. És ezzel el is kezdődik a hazugságok, átverések végeláthatatlan sora. A Teljesen idegenek és a BUÉK népszerű alaptörténetének legújabb feldolgozását elemezgetjük.

A Paolo Genovese által rendezett 2016-os eredeti (Perfetti sconosciuti) már rengeteg feldolgozást megért, nem elég a magyar verzió és színpadi darab, a jogokat már többek között a koreaiak is megvették, így várhatunk jó pár feldolgozást még az alaptörténetből. Na de hányszor lehet ugyanazt a bőrt lenyúzni és lehet-e más a német remake attól függetlenül, hogy már láttuk több verzióban előtte? Erre keresem a választ jelenlegi cikkemben.

Aki látta az eredetit, annak sok újdonságot nem fog adni ez a verzió, lévén még a szövegkönyv is egyezik nagyjából, sőt a nevek is azonosak pár eltéréssel. Míg a magyar kiadás rengeteg mindenen változtatott, a német szinte egy az egyben azt a vonalat követi, mint a 2016-os. Mégis ezerszer nézhetőbb. Miért mondom ezt? Egyszerű: míg az alapverzió sokkal inkább érződött művészfilmnek, addig a németek fogták az egészet és az alapvázra ráhúztak egy már-már amerikai stílusú vígjátékot, drámai elemekkel. És ez rendkívül jól működik! Míg például a BUÉK nálam ott vérzett el, ahol a legtöbb magyar film, hogy túl volt játszva, míg valódi történések nem voltak, addig a németek könnyed hangvitele sokkal életszerűbb élményt produkált. A fő sodortól különálló jelenetek ezt még jobban erősítették, például a kezdéssel is, ami a fő csapat gyerekkorából tartalmazott jeleneteket, így tényleg elhiszed, hogy ők már pici koruktól kezdve egy csapatot alkotnak, sokkal mélyebb az egész már ennyitől is.

Mivel túl sok kihívója nem akadt idén („hála” a Covidnak), így megmerem kockáztatni, hogy nekem az év vígjátéka volt, hiába a drámai felhang, illetve a már ismert történet. Meglepő módon a német verzió sokkal szórakoztatóbb volt, mint a már említett olasz illetve magyar. A látványra és a kameraszögekre sem lehet egy csepp panaszunk sem, nincsenek felesleges felvételek, gyakorlatilag mindennek van valami oka, vagy jelentősége. A zárás minden verziónál más volt, itt egy kimondottan nagy csattanót kapunk, anélkül, hogy belezavarnának, vagy akár megmásítanák a fő folyamot, szerves részét képezi a vég is az előtte megismert történetnek.