Kiosk – játékteszt

Vannak helyzetek, amelyek már puszta gondolatként is idegenek a legtöbb ember számára: ilyen az példának okáért, amikor valaki egyedül marad egy éjszakai műszakban, a külvilágtól elszigetelten, kiszolgáltatva a sötétségnek és a csendnek. A KIOSK című alkotásban pontosan ez az alapállapot: egy apró ételes bódé, néhány konyhai eszköz, egy nyikorgó biztosítékszekrény, és a tudat van jelen, hogy odakint valami — vagy valaki — figyel.

A munka látszólag egyszerű. A késői órák vándorai felbukkannak, leadják rendeléseiket, te pedig elkészíted, amit kérnek. Az alapanyagok a polcokon és a raktárban várnak, a receptek nem igényelnek mesterszakácshoz illő tudást. Mégis, a rutinfeladatok közé valami nyugtalanító feszültség szövődik: az áram váratlanul elmegy, az árnyékok megnyúlnak, és minden apró zaj jelentést kap.

A valóság azonban nem simulékony, hanem szeszélyes. A tárgyak mintha saját akaratuk szerint viselkednének: egy mozdulat túl nagy lendületet kap, az étel darabjai szétszóródnak, az alapanyagok elgurulnak, leesnek, eltűnnek a kezed ügyéből. Ami elsőre bosszantó, az hamar groteszk humorforrássá válik. Hiszen ha egy kolbász a padlón végzi, miért ne kerülhetne vissza később a munkafolyamatba? A szükség, úgy tűnik, felülírja az ízlést.

Különös kettősség hatja át az élményt. Egyszerre kell félni és rendszerezni, figyelni és improvizálni. Miközben a háttérben a veszély lehetősége motoszkál, az ember azon kapja magát, hogy a saját hatékonyságát csiszolja: időzíti a mozdulatokat, előre gondolkodik, egyik feladatból a másikba lendül. Egyfajta sajátos ritmus alakul ki, amelyben a főzés már-már mechanikus tánccá válik.

A vendégek jelenléte furcsa módon nem oldja a feszültséget, inkább más irányba tereli. Türelmesek, szinte túlzottan is; nem sürgetnek, nem panaszkodnak. Mégis van bennük valami nyugtalanító, különösen abban, ahogyan a kéréseik megjelennek, szavak nélkül, mintha a kommunikáció egy lépéssel elcsúszott volna a megszokottól. És miközben hétköznapi ételeket kérnek, történeteik olykor sötétebb árnyalatot visznek az éjszakába.

Az idő itt nem szorít, mégsem közömbös. A nyersanyagok elviselik a hanyagságot, a kész ételek azonban nem: romlani kezdenek, elvesztik értéküket. Hiába próbálod elfedni a hibákat túlzó ízesítéssel, a végeredmény leleplezi magát. A játék így finoman, de következetesen emlékeztet arra, hogy a káosznak is vannak határai.

Az ijesztés nem harsány, inkább türelmes. Nem árasztja el az élményt, hanem kivár, majd a legalkalmasabb pillanatban tör felszínre. Ettől válik igazán hatásossá: a csendek között feszültség gyűlik, amely bármikor megszakadhat. Az ember néha azon kapja magát, hogy inkább a monoton munkába menekülne vissza, csak hogy elkerülje a következő váratlan pillanatot.

Mindezen élmények összessége azonban, nem mentes a hibáktól. A kiszámíthatatlanság olykor túl messzire megy, és nem szórakoztat, hanem akadályoz. A világ törvényei néha saját magukat írják felül, és ilyenkor a játékos tehetetlenül áll. Ám ezek a döccenések sem képesek teljesen megtörni azt a sajátos hangulatot, amely a játékot jellemzi.

Rövid, sűrű élmény ez, amely nem törekszik tökéletességre, inkább egy olyan karaktert kínál, akivel az állandó borzongás „hősei” lehetünk. A feszültség és az abszurditás különös elegye, amely egyszerre késztet nevetésre és hátrapillantásra. És bár nem marad velünk sokáig, az a másfél óra mégis nyomot hagy: egy furcsa, éjszakai műszak emlékét, amelyből talán jobb is, hogy végül kiléphetünk.