A Silent Hill mára jóval többet jelent egy fiktív, Maine állambeli városnál. A Konami új irányvonalának köszönhetően jelenleg több fejlesztőstúdió is lehetőséget kap arra, hogy saját történeteket meséljenek el a legendás horroruniverzumban. A Silent Hill f után most a korábban No Code néven ismert Screen Burn tett próbát a sorozattal, Silent Hill: Townfall címmel.
A sorozat világa rengeteg lehetőséget kínál a történetmesélésre: a párhuzamos valóságok, a pszichológiai traumákat megtestesítő szörnyetegek és a misztikum összefonódása különleges alapot teremtenek. Ugyanakkor a jól ismert köd, a szirénák és a groteszk ellenfelek önmagukban még nem garantálják a valódi Silent Hill-élményt. Szerencsére a Townfall többnyire képes saját hangon megszólalni, bár a túlzottan sok hangsúlyt helyez a lopakodásra, ami időnként vissza tudja fogja az élményt.
A történet a kilencvenes évek végén játszódik, egy fiktív skót szigeten, St. Ameliában, ahol három ember sorsa fonódik össze. Az első Simon, egy amerikai férfi a sziget kikötőjében tér magához, és hamarosan kiderül, hogy Richard megbízásából érkezett a szigetre. Richard a játék során egy két irányú kommunikációra is alkalmas, zsebtévén keresztül adja Simonnak az utasításokat. Simon története Zoe-éval is összekapcsolódik, aki helyi ápolónőként olyan fájdalmat és bűntudatot hordoz, amely, a sorozattól megszokható módon, fokozatosan a játék egyik központi témájává válik.
St. Amelia lakóit valamilyen katasztrófa sújtotta. Az utak le lettek zárva, a boltokat kifosztották, a szárazfölddel megszakadt a kapcsolat, a főtéren álló emlékművet pedig az eltűntek fényképei borítják. A tüntetések nyomai és a falakra erősített tiltakozó feliratok egy olyan közösségre utalnak, amelynek gyászát és kétségbeesését senki sem hallotta meg.
A szigeten ráadásul groteszk lények, az úgynevezett Mások vadásznak ránk. Torz, szétszabdalt húsból álló teremtmények kóborolnak a kifosztott gyógyszertárakban és az üres irodákban. A katasztrófa eredetére nem kapunk egyértelmű választ: a szereplők emlékei hiányosak, vagy egyszerűen félnek szembenézni a múlttal. A szörnyetegek így nem csupán legyőzendő ellenfelek, hanem a szereplők traumáinak kivetülései is.
A történet során a valóság újra és újra eltorzul. Simon folyton egy kikötő és egy hotelszoba között találja magát, Zoe képtelen szabadulni azoknak az embereknek az emlékétől, akiket nem tudott megmenteni, Richard pedig újra és újra megpróbál eljutni egy irodaház tizedik emeletére. Mindhárman saját múltjuk foglyai, és hiába próbálnak továbblépni, emlékeik újra meg újra visszarántják őket.
A sorozatból ismert valóságsíkok közötti ugrálások is visszatérnek: St. Amelia hétköznapi utcáit egy ragyogó kék és skarlátvörös színekben úszó, betonból és csövekből álló labirintus váltja fel. A helyszínek és a feladványok szorosan kapcsolódnak a történet témáihoz. Egy házban például a napok halálozási adatokká változtak, amelyeket kazettákon rögzítettek, majd végtelenített lejátszásra ítéltek.
A játék egyik legerősebb része Zoe kórházi történetszála, amely a koronavírus-járvány első hónapjait idézi meg. Az ápolónőnek kevés erőforrással, túlterhelt egészségügyi dolgozóként kell helytállnia egy folyamatosan változó járvány közepette. Dr. Glenn, az idősebb férfi orvos megvetése Zoe bűntudatán keresztül szinte természetfeletti fenyegetéssé válik.
Az egyik legnyomasztóbb jelenetben egy sürgősségi beavatkozást kell végrehajtanunk egyedül, miközben a zavaros, egymással könnyen összetéveszthető orvosi műszerek kijelzőit próbáljuk értelmezni, Dr. Glenn pedig egy hangszórón keresztül osztogatja a parancsait, durvábbnál durvább sértegetés mellett. A jelenet a rendszerszintű nőgyűlöletet és a mérgező munkahelyi légkört mutatja be, miközben a kórházi környezet a járvány idején szerzett kellemetlen emlékeket is felszínre hozza.
Később a játék a kilencvenes évek végének vállalati világába vezet minket. Egy nagyvállalat hírnévmentő próbálkozásait vizsgálva dokumentumokból és feljegyzésekből derül ki, hogyan próbálják eltussolni a károkat, környezetvédelmi felelősségvállalásnak álcázni a valóságot, vagy átszervezésekkel eltávolítani a kellemetlenkedő alkalmazottakat. A Townfall így a személyes traumák mellett a vállalati arroganciát és a felelősség elhárítását is a horror részévé teszi.
A történet felfedezésének ára, hogy rengeteg időt töltünk fedezékek mögött. A célok gyakran hosszú utazásra küldenek minket a városon keresztül, lezárt ajtók és útakadályok között, miközben egy papírtérképen kell követnünk a teendőinket. Bár a legtöbb szörnyet kisebb deszkákkal vagy egy-egy fémcsővel is legyőzhetjük, a közelharci fegyverek néhány találat után eltörnek, és a lőfegyverekhez, amellett, hogy rendkívül pontatlanok, meglehetősen kevés lőszer fog rendelkezésünkre állni. Sokszor ezért jobb elrejtőzni, elterelni az ellenfelek figyelmét, majd észrevétlenül tovább állni.
Simon zsebtelevíziója egyetlen adott ellenség helyzetének és távolságának meghatározásában segít, míg Zoe csipogója egyszerre több fenyegetést is jelez, ám kevesebb információt ad róluk. mint Simon tévéje. A lopakodás a jól megtervezett helyszíneken feszült pillanatokat eredményezhet. Egy állványokkal és koszos fürdőkádakkal zsúfolt lakásban például alattunk és fölöttünk is figyelnünk kell az ellenfeleket, egy kórteremben pedig csupán vékony függönyök választanak el minket a szörnyetegektől.
Az élményt nagyban növeli, hogy az ellenfeleink szintén számos taktikát is alkalmazhatnak ellenünk. Elbújhatnak, és egy sarok mögül meglepetésszerűen támadhatnak ránk, illetve meg is kerülhetnek minket, így kihasználva az FPS nézetet, hátba támadhatnak minket. Később egy hatalmas, elpusztíthatatlan szörny például hosszú időre megakaszthatja a haladásunkat, bár ez a rész inkább látványelem, mint tényleges fesztültségforrás.
Hajrá pirosak, nyerjenek a kékek és fordítva, győzzünk ordítva!
A Nailcrown egy rövidesen megjelenő old-school FPS, mely brutalitása már-már vetekszik a DOOM játékokéval.
A Gravebound egy 6 fős kooperatív extraction shooter, ahol az emberiség összecsap a fellázadt háztartási…
A No More Room in Hell 2 hivatalosan is kilépett Korai Hozzáférésből és az 1.0…
