Szövetségesek – Filmkritika

A karácsonyi időszak egyik nagyágyúja lehet a film, ami egy brit repülőezredes háború alatti életét mutatja be. És a szerencsétlenséget, amin keresztül kell mennie, csak azért, mert a rossz nőbe szeret bele.

Történetünk szerint Max Vatan (Brad Pitt) megérkezik Francia-Marokkóba egy nagyon fontos feladatot végrehajtani, és ebben segítsége nem más, mint az öregedni nem képes Marianne Beauséjour Marion Cottliard, aki egy szövetséges ország ügynöke, és álcát kell biztosítania Max számára. Minden szépen és jól is megy, megoldják a feladatot, majd összejönnek, és össze is házasodnak. Ezzel érne véget egy átlagos film, de ekkor jön az a csavar, amit nem fogok elmesélni, mert ezt a filmet látni kell.

A színészi játék teljesen rendben van. Pitt karaktere egy hűvös és kimért ember, és mint ilyen csak az igazán fontos dolgokkal szemben tud érzelmeket kifejezni, de azt olyan szinten, hogy kő kövön nem marad. Konkrétan van egy olyan jelenet, amiben székeket tör és zúz magas rangú tisztek szeme láttára. Madame Cottliard sem kevésbé van ott a szeren, és bár csapongó kicsit a játéka, minden jelenetben azt tudja hozni, amit éppen kell. Persze nagyon vicces, amikor két vágás között majdhogynem személyiséget vált a hölgy, de ez benne van a pakliban, elvégre neki jutott talán a legbonyolultabb szerep a filmben. A mellékszereplők is rendben vannak, és bár nem zavarnak sok vizet, a történet folyamát éppen eléggé meglökik, hogy pöröghessen tovább a sztori.

A vágások már egy másik kérdés, vannak olyanok, amiket nem értek, illetve inkább a díszlet hibái miatt lehettek szükségesek, de hogy egy menekülési jelenetnél mondjuk minek kell vágni még egyet, mikor tudjuk, hogy nem időspórolás miatt történt az a nyisszantás, azt nem tudom. A film atmoszférája viszont rendben van, nagyon jól tükrözi a második világháború alatt létező és kialakuló Londoni életet, és azt, hogy milyen lehetett abban az időben élni.

Megvallva az őszintét, nem erre a filmre számítottam amikor beültem a moziterembe. Azt vártam, hogy végignézünk némi második világháborús körítésű lövöldözést és átlagos akciófilmet, majd boldogan éltek, míg meg nem. A film nagy része egyébként erről is szól, nagyjából a kilencvenedik percig. Viszont a kilencvenegyediktől kezdve egy előre nem látható csavarral húzzák át a szálat valami egészen másba, és kerekedik belőle egy nagyon sötét kémdráma mire elérjük a 120. percet. Két napja láttam, és még mindig nehezemre esik feldolgozni a látottakat. Amikor a moziteremből sétáltunk kifele, akkor ez a tipikus „most meg mit is láttam”-érzés kapott el, és időt kellett kérnem gondolkodni a látottakon.

Egészen eddig tartott, hogy megértsem, vagy legalábbis egy elméletet vázoljak fel, mi játszódott le a forgatókönyvírók és a rendező, az Oscar-díjas Robert Zemeckis fejében, amikor ezt kitalálta. Az úrnak már nagyon elege lehet abból, hogy minden film, ami nem konkrétan erre épít, az miközben kibontakozik az esemény, hatalmas és eposzi happy endet kap. Gondolta, kicsit megkeveri a dolgokat, és csinál egy olyan romantikus akciófilmet, amelynek a vége bizony nem az lesz, amit megszoktunk. És így, ennyi idő után már értem, hogy miért tett így: mert sokáig a fejedben marad a film, és fogsz emlékezetes dologról beszélgethetsz, és személy szerint én például biztosan meg fogom nézni még legalább egyszer, mert tudnom kell, hogy hol voltak elszórva a csavarra utaló jelek a film története alatt, amelyekre esetleg nem figyeltem az első megnézés alkalmával.

Értékelés: 7/10