Eddie, a sas – Filmkritika

Eddie az a síugrásnak, mint a jamaicai csapat a bobnak. Ezt az állítást nem én tettem, de teljesen egyet tudok vele érteni, és mivel a bobosok is kaptak egy filmet miért ne lehetne egy Eddinek is?

Eddie világéletében az olimpiára szeretett volna eljutni és ott szerepleni valami sportágban. De mint kiderül, semmihez sem elég jó. Miközben ezekre gyakorol, rájön, ő bizony síugró lesz, mert neki az jó. Mint kiderül, az Egyesült Királyságnak régen nem volt már ugrója, és az utolsó is csak 31 m körül tudott ugrani. Ez mind szép és jó, lenne, csak az egyik olimpiai bizottsági dolgozó sajnos nagyon nem szeretné ezt. Minden módon próbál Eddie-nek keresztbe tenni egészen addig a pontig, hogy már edzőt kell keresnie. Ezt az edzőt pedig nem másban találja meg, mint a Hugh Jackman által játszott, Bronson Peary személyében.

Aki egykoron nagy és reményteljes síugró volt, mostanra egy lecsúszott alkoholista lett, aki csak a sípályát takarítja. Legnagyobb problémája azonban nem más, mint maga Eddie, ugyanis hősünk annyira béna, hogy ilyet még nem látott a világ… legalábbis szerinte. Miután sikeresen összetöri magát a sáncon, ezzel talán minden reményét elvesztve, hogy valaha még sportolóként pályára léphet, mégiscsak sikerül rávennie Pearyt hogy dolgozzon vele. Ezután versenyekre járnak, hogy a „nevetséges” kvótát megüssék, amit a Brit olimpiai bizottság felállított Eddie-nek. Ez persze éppen, hogy sikerül, mert ha nem így lenne, akkor most nem ezt a filmet néztük volna meg. Majd sor kerül a Calvary olimpiára, ami egy nagyon érdekes dolog lehetett, mert a jamaikai bobcsapat is ott szerepelhetett először. Amikor pedig véget érnek a versenyek, Eddie még egyszer utoljára nyilatkozik, illetve látjuk, ahogy szüleivel elvonul haza, és zárul is történetünk.

Ez mint egy alapsztori nagyon is rendben lenne, de vajon milyen a megvalósítás? Nos, kellemes, olyannyira kellemes, hogy gurultam a nevetéstől, míg máskor csak moderáltan mosolyogtam a dolgon. Kellemes összhangot teremtett a komoly, de vicces, valamint a komolytalan-bohókás jelenetek között. A színészek nagyon jók. Mind a mellékszereplők, mind az Eddie-t alakító Taran Egerton. A Pearyt megszemélyesítő Hugh Jackmant már nem is kell említenünk. A kettejük párosa között sikerült megteremteni a kémiát, ami ahhoz szükséges, hogy jól működjenek a vásznon, amikor kell, akkor dühösek egymásra, amikor kell, együtt vigadnak.

Zene, hangok. Ma már nem erény, ha a hangokat eltalálják egy film készítése közben, ugyanis ha nem sikerül, a moziban esélyed nincsen. Itt is minden rendben volt, sikerült olyan zenéket összeszedni, amik a megfelelő kort idézik.

A vágások mondhatni radikálisak. Nem lehet szebben mondani. Nem hibaként értelmezendő, mert jókor váltunk jó helyre, hanem azzal, hogy gyorsan váltunk át egy-egy cselekményből kiszakadva, „átrepülve” a másikba.

Vajon mennyire jó ez a film? Nagyon: „akció”, humor, dráma és minden egyéb megvan benne, amit egy ilyen filmtől elvárna az ember. Érdemes legalább egyszer moziban megnézni.

Értékelés: 8/10