Az élet fája – Filmkritika

14 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Terrence Malick legújabb filmje nem egy könnyen emészthető, könnyed délutáni filmnézésre alkalmas darab, így a látottak befogadása se egyszerű feladat. Mégis kihagyhatatlan műalkotás!

Bátor döntésre vall a Cornerfilm részéről, hogy egy olyan, leginkább varázslatos képi világával, egyértelműen a művészfilmek irányába húzó alkotásokra jellemző, Malick egyedi vonásait magán hordozó alkotást küld mozikba, főleg egy olyan decemberi hónapban, amikor a mozinéző szívesen kapcsolná ki az agyát karácsonyi kommersz filmekkel. Hogy itthon mennyire lesz sikeres Az élet fája, csakis attól függ, mennyien képesek, illetve egészen pontosan mennyien hajlandóak befogadni valami egészen újat, szokatlant. Terrence Malick mozija ugyanis lassan hömpölygő története miatt sokaknak unalmasnak, a kevés dialógusának köszönhetően pedig vontatottnak tűnhet, pedig a film minden képkockájáról visszaköszön a gondos, kimért kimunkáltság, odafigyelés, ilyenfajta igényességgel pedig idén mindössze egyszer találkozhattunk, mégpedig a Drive-ban. Érdekes, hogy mindkét film hasonló panelekből építkezik, mégis egészen más hatást ér el a nézőnél.

Az élet fája ugyanis az élet eredetétől, annak kialakulásától kezdve próbálja meg elmesélni az evolúció mibenlétét, s próbál választ találni a bibliai Jób által felvetett kérdésekre. Mindezt egy kemény neveltetést kapott kisfiú, Jack szemén keresztül beteljesülve követhetjük végig, akinek felnőtté válásával teljesül be Malick művészien megkomponált létről és létezésről kialakított sajátos elgondolása. Ennek ad keretet egy tragédia évfordulója, amit három idősík segítségével ismerhetünk meg: Elsőként a rendező a film elején ismerteti az élet keletkezésének körülményeit, s bár ez a szekció felér egy National Geographic epizóddal, mégis tátott szájjal meredünk a vászonra. A második részben a Sean Penn által alakított idősebb Jack jelenével, mindennapjaival ismerkedünk meg, amelyből visszaemlékezések formájában vezet át minket Malick a film gerincét adó múltbéli cselekménybe.

Mindezt a Drive-hoz hasonló kompozícióban, erőteljes képi világgal, fantasztikus fényképezéssel, kevés dialógussal próbálja meg előadni a film. Ehhez persze olyan színészekre volt szüksége, mint Brad Pitt, aki ha nem is végig, de a film jelentős részében uralja a vásznat, s Sean Penn meggyötört tekintete is többet ér minden szónál. A hosszú, több mint két óra játékidő ennek ellenére kicsit túlzott, jó néhány jelenetet feleslegesen nyújtottak el, s itt-ott már a giccsesség határát súrolja Malick, mindezek ellenére könnyű elveszni a film nyújtotta élményben.

Értékelés: 9/10