Vigyél a holdra – Filmkritika

Szóval milyen is a Vigyél a holdra? Vicces, látványos, parádés a szereposztása, elsődleges célja a közönség szórakoztatása, no meg a történelmileg ismert (és elismert) tények „kicsit” kiszínezett verziójának elmesélése, avagy annak bemutatása, hogyan sikerült az oroszokkal folytatott űrversenyben végül fellőni az Apollo űrpogram 11-es számú űrrakétáját, fedélzetén többek között Armstronggal. Csak éppen itt a NASA színfalai mögött játszódnak az események, és arra látunk rá, milyen kaotikus események vezethettek odáig, hogy végül tényleg sikeresen ember lépjen a Holdra.

És hogy mindezt egy magával ragadó környezetben élheti át, aki jegyet vált a filmre, abban nagy szerep jutott a forgatókönyvíróknak és a vizuális effektusok és a fényképezés felelőseinek is, akiket óriási dicséret illet. Mindemellett a legtöbb színész is brillírozik a szerepében, és meglepő módon Channing Tatum és Scarlett Johansson között is nem egyszer izzik a levegő az egyes jelenetekben (bár azért azt is hozzá kell tenni, hogy mind a komplexebb karakterét, mind a színészi játékát tekintve Scarlett Johansson másik ligában játszik, és a törtető marketingesből lett NASA PR-os szerepében sokkal könnyebben ki tudja bontakoztatni a színészi képességeit, mint a kisfiús Channing Tatum). 

És akkor még természetesen ott van Woody Harrelson karaktere is, aki a kormány alkalmazottjaként részben segíti a csapat és a főhőseink munkáját, a film végére viszont éppen hogy ütköznek az érdekeik, és kérdésessé válik, hogy valóban a tényleges eseményeket vagy egy stúdiófelvételt látnak-e majd a holdraszállásról az élő közvetítés nézői. A film természetesen maximálisan meglovagolja a népszerű összeesküvés-elméletek alaptéziseit is.