The Sinking City – Játékteszt

Régóta nagy rajongója vagyok a Frogwares munkásságának, hiszen nekik köszönhetem kedvenc detektívem, Sherlock Holmes játékadaptációit. A korábbi tesztjeimben rendre elmondtam, hogy ha valaki komolyabban befektetne a stúdióba, vagy csak nagyobb kereslet lenne eme nemes rétegjátékok iránt, a fejlesztők „áll-leejtős” játékokat tudnának lepakolni a nagyérdemű elé. Sajnos azonban a világ nem egy tündérmese, amire a körülöttem élők rendre emlékeztetnek, így a remek ötletekre gyakran vetnek sötét árnyékot a technikai elmaradottság és tapasztalatlanság szörnyei. Pedig a The Sinking City remek ötletekre épül, ráadásul új, első próbálkozásnak is kiváló, érződik, hogy több és tapasztaltabb fejlesztővel, sokkal jobb játékot is tudtak volna készíteni a srácok.

Az H.P. Lovecraft által írt „Árnyék Innsmouth fölött” című mű által inspirált történet Charles Reed történetét követi, aki egy Massachusetts-béli kisvárosba, Oakmontba utazik, annak érdekében, hogy kitalálja miért vannak rémisztő látomásai. Már rögtön belekeveredik egy majomszerű nemes és a halemberek (igen, komolyan írtam) vitájába, ami kiegészül egy rejtélyes szektával és számos, leírhatatlan borzalommal. Eközben különös szörnyek terrorizálják a város lakóit, akiket közelharci és lőfegyverekkel kell jobb belátásra bírnia szerencsétlen hősünknek.

A játék jelentős részében a várost felfedezve haladunk előre a történetben. Általában mindig le van írva Charles naplójában, hogy mikor és hova kell menni, bár előfordult olyan is, hogy jó fél óráig rohangáltam fel és alá, mire rájöttem mit akar tőlem a játék. Példának okáért a legtöbb beszélgetés vagy esemény során mindig elejtenek egy mondatot, hogy mit kéne megvizsgálnunk, kivel kéne beszélnünk, vagy hova kéne mennünk nyomokat gyűjteni. Ilyenkor könnyedén eljuthatunk a következő célállomásig, ahol nyomokat gyűjtünk, logikánkat és a Sherlock-féle Mind Palace-t használva összekapcsolunk fontos tényeket, majd kikövetkeztetjük, hogy merre is tovább. Bizonyos esetekben a Retrocognition  nevű képességünket használva a múltban történt események árnyait megvizsgálva kell következtetnünk a cselekmény sorrendjére, hogy végül konklúzióra juthassunk az esettel kapcsolatban.

Szerencsére a Frogwares az általa remekelt mechanikákat használva és tovább tökéletesítve remekül implementálta a játékba Charles dedukciós tevékenységét, aminek hála az elkényelmesedett videojátékos agynak vajmi kevés hasznát fogjuk venni. Kőkeményen a játékos logikájára van bízva, hogy rájöjjön a megfejtésekre és bizony a játék nem osztja bő kézzel a segítséget. A Sinking City egyik legkiválóbban és legjutalmazóbban működő rendszere ez, bár néha képes frusztrációt okozni, pláne a zsánerért nem rajongók körében, hogy egyes esetekben a szimpla próbálkozás-hiba-újrakezdés hármasával tudnak csak tovább menni.

A stúdió életében először most először kapunk egy teljes egészében bejárható várost, rengeteg feladattal és döntési lehetőséggel, amik mind-mind megváltoztatják a játék befejezését. Azonban a The Sinking City a mai játékkavalkádban a technikai téren már nem annyira remekel. A látvány még egy dolog, egész pofás és hangulatos, azonban sokszor indokolatlanul sokat tölt a játék, sok a technikai bug, a harc pedig eléggé esetlenre és kihívás mentesre sikerült. Emellé jön számos design-béli döntés, mint például a minimap hiánya, a sok oda-vissza rohangálás, amik egy idő után eléggé unalmasak tudnak lenni, valamint az a néhány eset, ahol hiába minden dedukciós képességünk, egyszerűen logikátlan a végkimenetel. (Szerencsére ebből 1-2 akad elvétve).

Mindent egybevetve remekül szórakoztam a The Sinking Cityvel, a történet és a nyomozás elviszi a hátán a számos technikai hibát, amit a játék felvonultat. Unalmasabb nyári estéken kellemes borzongásra számíthatunk vele, azonban továbbra is tartom, amit a cikk elején mondtam. A Frogwares egy csiszolatlan gyémánt, amiért hálás vagyok, hogy létezik. Sajnos azonban a csiszolás még elmaradt.