Supergirl – Filmkritika

Madár? Repülő? Egy depresszív party girl nonkonformista viselkedéssel?

Avagy mivé lesz egy hős, ha épp nincs otthona és életcélja.

James Gunn alapos tisztogatást végzett a DC Universe háza táján. A tavaly debütált Superman film volt a hivatalos indulása az új időszámításnak, amely Gunn víziója alapján reformálja a DC karaktereket és fűzi össze őket egy új, egységes univerzumban. Jó ideje lehet már tudni, hogy a Warner részéről ez teljes szakítást igényelt a Zac Snyder által készített filmek alkotócsapatával és színészeivel, Gunn ugyanis mindent a nulláról kezdett. A Superman tavaly pozitív fogadtatásban részesült a kritikusok körében; méltatták a humorát és a sztori komolyságát, ugyanakkor bírálták az új irányelveket és a feszített tempóját. Ez valahol érthető, hiszen a filmben rengeteg minden történt szűk két órás játékidő alatt, például bemutatkozott Superman unokatestvére is, Kara Zor-El, aki a képregényekhez képest igencsak merész interpretációt kapott.

A Milly Alcock megformált karakter Gunn univerzumában egy alkoholista buli-bige lett, aki bár ugyanazon képességekkel rendelkezik, mint az Acélember, jobb szereti a galaxist járni és felelőtlenül lerészegedni olyan bolygókon, ahol az ereje nem működik. Az új háttérsztorija szerint így dolgozza fel a gyászt, amit a szülei és bolygója elvesztése okozott. Ő ugyanis Supermannel ellentétben kamaszkorában hagyta el a Kryptont, ahol már egy megszokott élete volt, így sokkal nehezebben fogadta el a bolygó pusztulását és a Földön való újrakezdést. Ez az ív egyértelműen több mélységet érint, mint a karakter bármely eddigi filmes változata, így kiváló frissességet ad a Supergirl erdettörténethez.

A karakter tehát egyfajta antihősként kapta meg a bemutatkozó filmjét, amihez a Warner egy kiváló rendezőt, Craig Gillespie-t szerződettet le. Gillespie neve a szakmában garancia a jó minőségű, karakterközpontú sztorik kivitelezésére, és a rendezői látásmódja Gunn elképzeléseivel kiváló párosítást alkotnak. Érezhetően több hangsúlyt fektettek Kara belső vívódásaira és átalakulására, mint egy komplex problémákkal teli történet felépítésére. A cselekmény ily módon kifejezetten bináris: adott a céltalan, bulizós Supergirl, akinek hedonista mindennapjai egyszer csak véget érnek, amikor egy intergalaktikus bűnözőszervezet megmérgezi szeretett kutyáját, Kryptót. Hogy megmentse őt, kénytelen segítőtársakat toborozni és átszelni az univerzum legveszélyesebb területeit. Amolyan John Wick-féle szuperhős film a csillagok között.

Nem kell sem túl nagy fordulatokra, sem kontinuitásos világbővítésre számítani, a film ezek nélkül is megállja a helyét pusztán a főszereplője személyes fejlődésével. A hovatartozás problémája, az identitás keresés, az életcél meglelése örökzöld témák, és a film jól használja Karát arra, hogy ezeket modern módon mutassa be, miközben autentikusan összeköti őt Supergirl képregénybeli attribútumaival. Ezáltal sokkal természetesebb módon jutunk el arra a pontra, ahol a szereplő az élvhajhászat helyett már vállalni akarja az erejével járó felelősséget, és azzá hősnővé válni, akinek lennie kell. Hasonlóan szép teret kap a filmben a gyász és a magány megélése is, és az ezekről való döntésképesség fontosságának kihangsúlyozása. 

A színészi játékokat illetően Alcock jól játssza a szerepét, hihetően adja elő Kara minden esendőségét és erényét. A galaktikus útitársát alakító Eve Ridley, akinek ez az első komolyabb filmszerepe, szintén fantasztikus színészi teljesítményt nyújt. Ő képviseli azt az elhivatottságot és tisztességet, amik Karában már eléggé megfakultak, de még nem tűntek el teljesen. Párosuk leginkább a Ragadozó Madarakban bemutatott Harley Quinn és Cassandra Cain dinamikáját idézi, és egy szoros barátság / mentor-tanítvány viszony kialakulását sejteti a későbbiekben. És hát természetesen nem maradhat szó nélkül az Auqamanből újracastingolt Jason Momoa sem, akit (talán szándékosan) igyekeztek a felismerhetetlenségig elmaszkírozni és egy új, formabontó szerepbe tenni a Snyder-féle filmekben szerzett ismeretsége után. A kísérlet, bármennyire is szemet szúró, de működött. Momoának jól állnak a kissé polgárpukkasztó mellékszerepek, amik épp csak annyira színesítik a történetet, hogy pár jó poén és nevetés garantálva legyen.