Spider-Man: Homecoming – Filmkritika

Hagytam néhány napot ülepedni a filmet, hogy ne gyermeki felindultságból és rajongói lelkesedésből írjak kritikát. Megfogadtam, hogy megpróbálok objektív maradni, s a filmet is úgy ültem be nézni, hogy bizony keresni fogom a hibákat. Ha valaki járt már IMAX-előadáson, az tudja, hogy minden film előtt jön az a bizonyos visszaszámlálás, ami átvált a hiper-szuper 3D-s számokra és marketingszövegekre. Nos, ez most is megtörténik, de Pókember saját stílusában, hogy aztán érkezzen a főcím a csodálatos és közkedvelt falmászóról szóló nóta dallamaival. Valahol ebben az egy percben vesztettem el az objektivitásomat.

A történet szerint nem sokkal a Civil Warban történtek után járunk, Peter Parker még mindig a bosszúállókkal kapcsolatos élményeit éli újra és újra, alig várva, hogy teljes értékű tagként újabb nagy kalandba keveredjen velük. Azonban nem eszik olyan forrón a kását, s bár Tony Stark mentorként és pótapafiguraként ellátja mindenféle földi jóval fiatal gimnazistánkat, ezzel egy időben parkolópályára is küldi, mondván, gyakoroljon a kicsiken. Persze tudjuk milyenek a fiatalok, bármit mondunk nekik, nyílegyenesen mennek az ellenkező irányba (jobban belegondolva én felnőttként is ilyen vagyok), s Peter hamarosan a Keselyűvel veszi fel a harcot.

A Homecoming nem egy új eredet történet, nem látjuk, Spidey hogyan lesz szuperhős, s nem is egy teljesen kezdő ifjonccal van dolgunk. Azonban Peter még amatőr, mi más is lehetne 15 évesen, s bár hibát hibára halmoz, mindig tudja, hogyan álljon talpra, és tegye jóvá az általa okozott károkat. Queens remek helyszín, a nem túl magas épületeivel és tág tereivel pedig számos poénhelyzetet generál. Csakúgy, mint Peter legjobb barátja, Ned, aki idejekorán megtudja falmászónk titkos identitását, s innentől kezdve aztán csak úgy záporoznak a gegek.

Kicsit féltem attól, hogy mivel megint egy rebootról van szó, amellett, hogy Pókembert beillesztik a Marvel univerzumba, kapni fog egy nagy, átívelő történetet is, aminek majd csak egy fél évtized után (ha nem több) kapjuk meg a végkifejletét. Szerencsére erről szó sincs, s bár a kánonba remekül elhelyezett darabot kapunk, mégis önálló film érkezett a mozikba, mely nem is annyira a Marveltől megszokott „megmentem a világot az űrlényektől és mindenféle gazfickóktól” típusú akciófilm lett, hanem egy habkönnyű akció-vígjáték arról, hogy egy nagy erővel rendelkező fiatal srác hogyan nő fel a nagy felelősséghez. (Tessék, nem tudtam kihagyni, sajnálom, kövezzetek meg.) Félreértés ne essék, vannak szép számmal bunyók, s Spidey itt is remekül szuperál, azonban egy olyan ikonikusan nagy küzdelem se fog megmaradni, mint amiből a Civil Warban kettőt is láttunk.

A film inkább épít a karakterekre, és nagyon helyesen teszi. Szinte mindenkivel lehet azonosulni, Peter Parker tinigondjaival ugyanúgy, mint a Michael Keaton által alakított Keselyűvel, egy egyszerű munkással, érthető indokokkal, aki azon aggódik, hogyan biztosítsa a tetőt és életet a családnak, miközben a nagyok viszik el a pénzt. Külön kiemelendő Tom Holland alakítása is, aki fiatalsága ellenére egyenrangúként áll Keaton és Downey Jr. előtt, s bármikor megjelenik, uralja az egész mozivásznat.

Összességében az új Pókember-film remekül sikerült. Vidám és humoros, marveles egyveleg, ahol könnyű azonosulni a főhős mindennapi problémáival, a karakterek mind a helyükön vannak, s a több mint két órás játékidő alatt egyetlen egyszer sem unatkoztam. A fiatalabb Pókember határozottan remek húzás volt, a modern ruha és a mesterséges intelligencia még Peterünknek is sok vicces meglepetést okoz, s a drámából is épp annyi van, amennyi egy ilyen filmben szükségeltetik. Egyetlen egy nagy negatívumot tudok mondani: se a jövőre megjelenő játék, se a következő Pókember-film nem jöhet elég hamar.