Mi – Filmkritika

A film az amerikai Santa Cruzban játszódik. 1986-ot írunk. Egy kislány a szüleivel épp a helyi vidámparkban múlatja az időt. A felnőttek szem elől tévesztik, és a gyerek hipp-hopp egy tükörteremben találja magát. A kezdeti kíváncsiság egy szempillantás alatt változik át rettegéssé, amikor a tükörképének vélt kislány fojtogatni kezdi őt.

A fiatal lánnyal jó harminc évvel később találkozunk immár feleségként és anyaként. Férjével és két gyermekével tér vissza a családi nyaralóba. A pihenés és kikapcsolódás azonban hamar átfordul valami egész másba, amikor egy család tör be a birtokukra éjnek évadján. Nem tudni, honnan jöttek és miért, egészen addig, amíg be nem jutnak a házba. A fiatal nő a sokk hatására kénytelen szembenézni belső démonaival, és szinte újraéli azt a szörnyűséget, ami vele történt kislánykorában. A négytagú család ugyanis félelmetes dologgal szembesül. Saját alteregójuk néz velük farkasszemet, akik át akarják venni az identitásukat, így nincs más választásuk, és kezdetét veszi a vérre menő küzdelem…

Jordan Peele a 2017-es Tűnj el! című misztikus horrorjával – amelyet ő írt és rendezett – sokak érdeklődését felkeltette. A film egyaránt népszerű volt a nézők körében (a mozik jegyeladásait figyelembe véve), valamint, a jelölések és díjak tekintetében a szakmai berkekben is. Olyannyira, hogy filmjéért megkapta a 2018-as „Legjobb eredeti forgatókönyv” kategória Oscar-díját. Akkori alkotásával viszonylag magasra tette azt a bizonyos lécet, amit a  mostanival nemhogy megugrani nem sikerült neki, de jól le is verte azt, így hatalmas koppanással ért földet… legalábbis nálam. Ezúttal is ő írta a forgatókönyvet, ő foglalta el a rendezői széket, sőt még az egyik producere is volt a filmnek (ahogy a Csuklyások – BlacKkKlansman című filmnek is), ami ettől függetlenül sajnos gyatrára sikeredett.

Itt aztán van baj bőven… A dialógusok olykor megszégyenítenek egy „ZS”-kategóriás filmet, a hasonmások „gonoszkodása” számos alkalommal inkább röhejes, mintsem félelmetes („hála” a szinkronnak is), a karakterek egyike sem szimpatikus, senkivel sem lehet azonosulni, senkinek sem tudok, vagy szeretnék drukkolni, a sztori, ami az „emberi kópiák” létezésére ad magyarázatot telis-tele van ostobaságokkal, logikátlan, és persze számtalan kérdést felvet… Az apró csavartól eltekintve – amelyet megkapunk, ha úgy tetszik, fájdalomcsillapítóként a végén – hatalmas csalódás a film. A zenei aláfestés az egyedüli olyan része a filmnek, amely egyszerűen hibátlan, telitalálat. Hiába az Oscar-díjas rendező, forgatókönyvíró, hiába egy Oscar-díjas főszereplő (Lupita Nyong’o), és a Szolgálólány meséjéből megismert, az egyik mellékszerepre leszerződtetett Elisabeth Moss, hiába a sok szimbolika, 2019 eddigi legnagyobb filmes csalódása ez az alkotás, ami a patent kis kedvcsinálónak hála biztosan nem fog megmutatkozni a jegyeladások statisztikájában…