Legénybúcsú – Interjú a rendezővel és a színészekkel

Szente Vajk a színpadról a mozivászonra álmodta az általa írt és rendezett előadást. December 11-étől végre a nagyközönség is láthatja a Legénybúcsút.

A Játékszín évek óta teltházas közönség előtt játssza a Legénybúcsú című vígjátékot, amelynek Szente Vajk nemcsak írója és rendezője, hanem az egyik főszereplője is. Elmondása szerint az, hogy a darabból film készüljön, egy régi terv volt a részéről, mivel eredetileg is úgy írta meg a történetet, hogy az filmen kivitelezhető legyen. Az évek során a körülmények nem tették lehetővé a filmadaptáció megvalósulását, sőt, volt, hogy többször is le akart már mondani róla. Amikor végül sikerült a forgatókönyvnek egy olyan változatát kidolgoznia, ami a legközelebb állt az elképzeléseihez, összehozott egy 50 fős stábot, és 23 rendelkezésére álló forgatási nap alatt elkészített egy állami támogatástól független produkciót, egyben élete első játékfilmjét. 

A film sajtótájékoztatóján leültünk beszélgetni a rendezővel, aki a megvalósítási folyamatról és a kreatív háttérmunka érdekességeiről mesélt.

A Legénybúcsú az első játékfilmed, a filmrendezői debütálásod. Mi motivált arra, hogy miután színházrendezőként a szakmádban sikeres és elismert vagy, most a filmrendezésbe is belevágj?

SZ. V.: Nagyon szépen köszönöm a dicséretet. […] Maga a filmezés engem mindig is érdekelt, és szerettem volna ezt az alkotói műfajt is kipróbálni. Egyébként úgy látom, hogy a kettő oda-vissza hat. A képalkotásban nagy tapasztalatot tud adni, ha az ember sok színházi előadást csinál, mert ott valójában végig 120 percnyi totált rendezek. Ebből a sok totálból kell megoldanom, hogy kire irányítsam a figyelmet, és adott esetben milyen tempóban, ritmusban csináljam. Másfelől viszont a filmrendezés is rengeteg tapasztalatot adhat egy színházi előadáshoz. Szóval, én összességében úgy látom, hogy a színházrendezőknek mindenképp érdemes kísérletezniük egy olyan világban, ami felnyit számukra egy új szemet.

A színdarabban te és Nagy Sándor formáljátok meg a főszereplő párost. Fontos volt számodra, hogy a filmben kifejezetten más színészek játszák őket? 

SZ. V.: A szereplőválogatáshoz több próbafelvételt csináltunk. Felvettük saját magunkkal is, és más színészekkel is. Érdekes volt, hogy [Ember] Márk és [Fehér] Tibor először mindketten ugyanarra a karakterre jöttek. Márkot meg akartuk nézni a másik szerepre is, mert neki van egyfajta felelősségmentes, lazább, az életet könnyen vevő kisugárzása, de aki igazán ismeri, az tudja, hogy mennyire összeszedett, professzionális színész, aki az életét is ezzel a felelősségtudattal éli. És mivel Tiborral köztük az életben is van egy nagyon szoros barátság, akkor jött a felismerés, hogy ők ketten együtt a megoldás.  

Sok színész visszatért a színdarabból a filmbe. Itt mi volt a kreatív döntés, hogy valaki megtartsa az eredeti karakterét, valaki pedig teljesen mást játsszon?

SZ. V.: Szerencsére nem volt semmiféle kényszer sem a producer, sem a magam részéről. Egy üres lapról indítottuk a szereposztást, főleg mivel a film szereplői teljesen más dinamikákkal rendelkeznek, mint a darab szereplői. Mindenki a nulláról kapta meg a szerepét. 

Voltak olyan változtatások a darabhoz képest, amiket mindenképp eszközölni kellett? Nemcsak a helyszínek kibővítése, hanem akár új történetszálak, új karakterek, vagy bármi más terén?

SZ. V.: Teljes mértékben. A film nagyjából 15%-ban hasonlít a színdarabra. Amikor egy darabot ír az ember egyetlen helyszínnel, teljesen más szabályrendszerrel kell dolgoznia. Ha a műfaj változik, a forgatókönyvnek is ezt kell követnie. Éppen ezért magát a filmforgatókönyvet úgy írtam, technikailag is, hogy egy üres dokumentumot kezdtem el írni, nem pedig belevéve a színdarabnak valamelyik verzióját. 

Van olyan színdarabon alapuló film, ami inspirált téged a Legénybúcsú készítése során, vagy teljesen a saját ötleteidre hagyatkoztál?

SZ. V.: Azt hiszem, így utólag azt mondanám, hogy A miniszter félrelép ebből a szempontból hatott rám, mert ott egy jelentőségteljes színdarabból készült egy olyan filmváltozat, ami szerintem sokkal jobban támaszkodik az alapműre. A miénknél van egy alapmű, de merőben elrugaszkodik tőle. A miniszter félrelépet bátran megtartották abban a hotelszobában, amiben játszódik. Mi ezt már nem tudtuk megcsinálni, sok idő telt el azóta, mások lettek az igények, több impulzus kell a nézőnek. Arra viszont mégiscsak jó példa, hogy egy sikeres színdarabból hogyan kell sikeres filmet csinálni. 

Mindent egybevetve milyen élmény volt számodra a filmrendezés?

SZ. V.: Úgy érzem, hogy ennek a megélése lehetetlen. Annyira sok döntést kell meghozni, hogy az ember nem áll meg egy pillanatra és készít magáról egy fényképet, hogy most filmet csinál. Ez folyamatos döntéshelyzetek sorozata, aminek a végén egyszer csak ott vagy, hogy „Hopp! Ezt elkészítettem!”. De közben nem volt időm ezen gondolkodni. Talán most először gondolkodom rajta, hogy ez mennyire más, mint a színház.

Ezen a téren vannak további terveid? Szívesen rendeznél újra játékfilmet?

SZ. V.: Természetesen. Ez egy olyan platform, ami érdekli a nézőket, ezért érdemes gondolkodni róla, álmodozni róla, és abban az adott pillanatban, amikor ennek lehet egy erősebb lendületet adni, akkor ezzel a lendülettel elindulni a megvalósítás felé. 

A film befejezése egyébként nyitva is hagyja a lehetőséget egy esetleges folytatásra.

SZ. V.: Abszolút. [nevet] Szerednyey Béla szolgáltat nekünk egy rövid jelenetet, ami azt sugallja, hogy ennek a történetnek akár folytatása is lehet. 

A Legénybúcsú két elválaszthatatlan barát, Alex és Simon története, akik egy fergeteges káosz közepébe csöppennek egy félresikerült legénybúcsú miatt. A film főszereplői, Fehér Tibor és Ember Márk meséltek a karaktereikről és a közös munkáról, amiben sokat segítette őket a való életbeli barátságuk.

Hogyan talált meg titeket ez a két főszerep, illetve mennyit tudtatok magáról a színdarabról, mielőtt a filmterv megszületett?

E.M.: Egy casting-folyamaton mentünk végig, ahol azért éreztük, hogy Vajk már direkt minket hív, tehát van a fejében egy koncepció. Természetesen egy filmnél az mindig nagy lutri, hogy kik a szereplők, még akkor is, ha barátság van közöttünk, látni kell, hogy passzol-e hozzánk a szerep vagy sem. 

F.T.: Én játszottam már korábban a Játékszínben, és tudtam, hogy nagy sikerrel megy a Legénybúcsú előadás. Amikor Vajk engem is behívott a castingra, akkor előtte megnéztem, és hát elképesztő hangulat volt, szinte felrobbant a nézőtér. De, ahogy Márk is mondta, éreztük, hogy Vajk minket szeretne, végig úgy kommunikált velünk a casting során, hogy az egy csodálatos és bíztató érzés volt. Természetesen először látni kell, hogy valóban jól áll-e nekünk a szerep. Ez teljesen normális dolog. 

Márk, te azt a karaktert játszod, akit a színdarabban Vajk alakít. Hogyan segített neked megtalálni az egyensúlyt, hogy miben legyen más vagy épp hasonló a színdarabbéli Alex és a filmbéli Alex?

E.M.: Nekem az volt a mázlim, hogy én nem láttam az előadást, és ezáltal nem volt előképem, hogy Vajk hogyan játssza. Ráadásul azt már az elején kikötötte, hogy ő egy pillanatra se akarja, hogy ugyanúgy csináljam, hanem találjam meg azt az utat, amit én igaznak látok. Ez nagyon megnyugtató és biztonságos volt. Mindemellett meg jó érzés volt tudni, hogy a karakter mégiscsak jó kezekben van, hiszen ő minden titkát ismeri.

Nagyon komoly akciójeleneteitek voltak a filmben, olyanok, amikre egy ilyen műfajú alkotásnál nem számítana az ember. Hogyan tudtatok ezekre felkészülni?

F.T.: Plusz készültséget nem igényelt. Például a falmászós jelenetek miatt nem küldtek el minket falmászó-tréningre. Nagyon jó kaszkadőr-csapat kezében voltunk, akik minket kötöttek, húztak, lógattak. Szerintem mind a ketten elmondhatjuk, hogy abszolút biztonságban éreztük magunkat fejjel lefelé lógva egy csőben, négy-öt méter magasan. Élveztük és nagyon sokat nevettünk. 

Hogyan látjátok Alex és Simon barátságát? Színészként mit tudtatok hozzátenni, hogy ez a barátság autentikusnak érződjön a nézők számára?

E.M.: Egyrészt bízunk abban, hogy a köztünk lévő kémia a civil életben be tudott költözni a filmbe is. Hogy átjön az a jófajta hangulat, amit mi a forgatáson megéltünk. Ez biztos, hogy ad egy kis fűszert az egésznek. De mindemellett hűen követtük a karaktereink történetét. Úgy fogalmaztam meg, hogy az enyémnek van egy felépülés-története, az övének meg egy leépülés-története. 

F.T.: Ezzel kapcsolatban a korábbi interjúkon sokan kérdezték, hogy milyen volt a saját legénybúcsúnk. Márkkal azt találtuk ki, hogy ilyenkor összenézünk és egyszerre azt mondjuk: 

F.T. és E.M.: „Nem volt legénybúcsúnk!” [nevetnek]

F.T.: […] Szóval, mi az életben is ennyire egy hullámhosszon vagyunk. És van az a jelenet, amikor a Dóra Béla karaktere, a Bob mond valamit nekünk, és akkor ott egyszerre kell beszélnünk. Na, én akkor láttam először kívülről is, hogy mennyire egyek vagyunk, egy ritmusban mozgunk, és ezt nagyon jó érzés volt belevinni a filmbe. 

A film alaptémája arról szól, hogy milyen az, amikor dolgok egyáltalán nem a tervek szerint alakulnak. A ti életetekben volt már a hasonló helyzet, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztétek? 

F.T.: Most konkrétat nem tudnék felidézni, de azt szoktam mondani, hogy ember tervez, Isten röhög. Én azt szeretem magamban, hogy gyorsan tudok alkalmazkodni a változó helyzetekhez, ha kell viccesen is. Szeretek nem kétségbe esni, persze ettől még nyilván megélem a pánikot, de azt viszonylag gyorsan átengedem magamon, és akkor utána elfogadom, hogy feladat van, menni kell tovább.

E.M.: Én nem olyan régen hat napig menekültem bizonyos emberek elől. [A Most Wanted – A hajsza című reality műsor játékosaként.] Na, ott általában nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Szóval ebben elég friss tapasztalatom van. 

Az utóbbi időben számos sikerprodukció hozott számotokra országos ismeretséget, többek között a Hogyan tudnék élni nélküled? című film és A mi kis falunk sorozat. Szerintetek ez hoz egyfajta publicitást a Legénybúcsúnak is?

E.M.: Én nagyon remélem, hogy sok olyan ember megtalálja ezt a filmet, akik más szerepekben is megtaláltak minket. Azt hiszem, ez a film pont arra jó, hogy kizökkentse az embert a hétköznapokból, és egy kicsit nevetésre adjon okot, olyankor is, ha az életében nincs túl sok nevetnivaló.

F.T.: Ha már említetted A mi kis falunkat, akkor azt tudom mondani, hogy aki szereti azt a sorozatot, az mindenképp nézze meg ezt a filmet, mert az önfeledt szórakozás itt is ugyanúgy garantált.