Kutya csillagkép – Filmkritika

(Kutya)csillaginkban a hiba.

Ridley Scott új filmjét sem a hollywoodi csillagok, sem a csillagképről elnevezett cuki négylábú sem tudta az egekbe emelni.

Mi történne, ha az emberiség fele kihalna, és az általunk ismert civilizáció megszűnne létezni? Sokan megénekelték már ezt a poszt-apokaliptikus elképzelést. Így tett Peter Heller is a 2012-es The Dog Stars című regényében, ami, szigorúan nézve, nem volt egy bestseller a megjelenését követően. De gyakran a legelhanyagoltabb történetek vezetnek a legérdekesebb adaptációkhoz. Valószínűleg így gondolkodott Ridley Scott is, amikor fogta ezt a regényt és elhatározta, hogy a történetét filmvászonra viszi. Ehhez nem is kellett mást tenni csak a saját vizuális storytelling technikáját kombinálni a regény eredeti cselekményével, és szereznie hozzá egy-két húzónevet. Olcsó megoldásnak tűnik, de a Kutya csillagkép lényegében csakis emiatt működik.

A film alapszituációja szerint egy halálos vírus kiirtotta a bolygó népességének több mint felét, a túlélők pedig a maguk módján küzdenek az életben maradásért, ki így, ki úgy. A Jacob Elodri által játszott főszereplő, Hig egy elhagyatott repülőállomáson tengeti napjait szeretett kutyájával, Jasperrel. Olykor gyógyszereket visz a környező településeken élő farmereknek, illetve fegyvereket szállít a repülőállomás másik lakosának, a Josh Brolin által megformált Branley-nak (aki miután Thanosként azon fáradozott, hogy kiirtsa az emberiséget, most ironikus módon a maradék túlélőket öli gépfegyverrel, puszta önvédelemből). Hig a vírusban elhunyt feleségét gyászolja, miközben egyre csak azon töpreng, van-e jobb élet a Föld más területein. A status quót az töri meg, hogy egy szerencsétlen baleset következtében Jasper életét veszti (igen, Hollywoodban kutyát ölni úgy tűnik, még mindig jó kiváltó esemény), ez pedig arra ösztönzi Higet, hogy „nincs mit veszteni” alapon elinduljon a nagyvilágba az élet értelmét kutatni.

Ezen a ponton joggal várhatnánk, hogy a főhős egy izgalmakkal és akadályokkal teli utazásra indul, ahol a végén a boldogságot a mindennapi szépségekben leli meg. Tulajdonképpen a Kutya csillagkép története eleget tesz ennek a képletnek, de olyan bináris módon, hogy a nézőt nem tudja teljesen beszippantani. Ahogy megjelennek az érdekes mellékkarakterek, mint a Guy Pearce és a Margaret Qualley által játszott apa-lánya duó, vagy az Allison Janney által játszott titokzatos „szektavezér” egyre csak várnánk, hogy beinduljon a sztori, mégis minden pontján lapos marad. Az izgalmas részek egy pillanat alatt kifújnak, és nem viszik a cselekményt semmilyen új irányba. Pedig a film rengeteg potenciállal rendelkezik: adott egy jó alaphelyzet, egy hihetően ábrázolt világ, Ridley Scott remek rendező látásmódja, és karakterek, akikkel könnyű együtt érezni. Csakhogy az egész érintetlen marad, és ily módon a felszínes szórakoztatásnál nem nyújt többet.

Amiért nem jó:

• Végtelenül egyszerűen, már-már semmitmondóan ismerteti az alapkoncepcióját, amiről alig tár fel részleteket
• Rengeteg sztorielemében sokkal mélyebb lehetőség rejlik, a film mégsem él velük
• A karakterek a lecsupaszított sztori miatt végig klisés archetípusok maradnak
• Sok benne az „akciófilmes túlzás”; irreális lövöldözések és támadások minimális következménnyel