Jumanji: A következő szint – Kritika

2017-ben felvont szemöldökkel és alapos távolságtartással fogadtam a Jumanji remake hírét. Robin Williams a mai napig kedvenc színészeim egyike és nem néztem jó szívvel, ahogy az egyik legbájosabb kalandfilmet újragyártják. Enyhe bizakoádsra adott azért okot a szereplőgárda, hiszen alapjaiban véve a legtöbb film, amiben Kevin Hart, Jack Black vagy Dwayne Johnson szerepel bőven beleesik az „egyszer érdemes megnézni” kategóriába.
Kétségeimre rácáfolva azonban a Jumanji remake első része meglepően jó és vicces lett, remekül nyúlva a videojátékos sztereotípiákhoz. Kellő tisztelettel modernizálta a régi formulát és mindemellett egy apró, de nem túl hangsúlyos tanulságot is sikerült csempésznie a bő másfél órás végigjátszásba.2019-ben pedig szinte már nagy tételben megtehető tipp, hogy ha valami sikeres elsőre, akkor annak bizony folytatása is lesz. Eltelt két év, és itt a második pálya, újra vár a dzsungel, a következő szinttel.

A történet szereplői ismét a jól megismert fiatal társaság, illetve azok Avatárjai a videojáték világában. Bár épphogy túlélték az első kalandot, Spencer nem igazán tudja feldolgozni, hogy élete és Ő maga sem olyan király, mint amilyenre számított, s pláne nem érzi magát olyan jól, mint a Szikla bőrébe bújva tette pár éve. Karácsony alkalmából hazautazik a csípőműtéten átesett nagyapóhoz és édesanyjához, majd rögtön az első este összeteszi a játékgép roncsait, beteszi a Jumanji-t és … eltűnik. Így hát barátaira vár a feladat, hogy utánamenjenek és kihozzák a dzsungel életveszélyes bugyraiból. Ám bug csúszik a számításokba, és Spencer nagypapája és volt üzlettársa is csatlakozik a csapathoz, ezáltal kétgenerációs különbségekből adódó poénok egész armadáját zúdítva a nézőkre.

Ráadásul a szerepek is felcserélődnek, Rock bőrébe ezúttal a Danny DeVito által megformált nagypapa kerül, míg Danny Glover Kevin Hartként szeli keresztül a dzsungelt. Karen Gillian maradt a régi, ám a kigyúrt Frigo a nem annyira fitt Jack Black bőrébe bújt, így borítva meg a különböző karakterek közötti dinamikát, ami mellesleg remekül működik. A színészek remekül hozzák idősebb vagy fiatalabb alteregóikat, Dwayne és Kevin pedig egyenesen lubickol az öregurak szerepében. A film legnagyobb erénye pedig, amelett hogy elég rendesen megdolgoztatja rekeszizmainkat, hogy a két generációt nem az unalomig ismert közhelyekkel ütközteti, hanem az öregurakat valójában a videojátékos szubkultúráról semmit nem tudó, kvázi kisgyerekként ábrázolja. Természetesen azért a gamereknek is jönnek az utalások, egyik személyes kedvencem például Kevin Hart kiboruló táskája, amiből a kenyérpirítótól kezdve a bazookáig minden kiesik.

Az egyetlen dolog talán, amit a filmnek fel lehet róni, hogy a vége felé elfárad, a viccekből is kevesebb lesz. A két órás játékidő még így is nagyon szórakoztató, de a fináléra azt érzi az ember, hogy a készítők már ellőtték az összes puskaporukat és csak a nedves raktárkészletből próbálnak valami emberit kihozni. Viszont ez semmit nem von le részemről a film érdemeiből és ha jól sejtem a folytatás is képes lesz majd elszórakoztatni minket. Legalábbis az utolsó jelenet felütésre erre enged következtetni.