Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei – Filmkritika

Tim Burton és a filmjei olyanok, mint egy nyári nap. Tudod, hogy meleg lesz, tudod, hogy sütni fog a nap, de abban nem vagy biztos, hogy mit fogsz csinálni. A zseniális rendező legújabb filmjét láttuk.

A „mutáns” témát, már rengeteg ember feldolgozta. Rengeteg filmsorozat és képregény szól róla, de egyszerűen megunhatatlan. A képességek tárháza és kombinációja gyakorlatilag a végtelen határát súrolja. Így nem csoda, hogy időnként mindenki felveti és megalkotja a saját verzióját egy ilyen filmből. 

A híres Tim Burton is erre a döntésre jutott, de neki a szokásos mutáns szál nem volt elég. Nem elég, hogy a mutánsokat üldözik az emberek, nem elég, hogy vannak gonosz mutánsok, akik mindenáron halhatatlanok akarnak lenni. De még egy időhurkot is be kellett hozni a képbe, csak hogy semmiképpen se értsük meg elsőre, hogy miről van szó. Az alaptörénet szerint Jake Portman próbálja élni átlagos életét, amikor a nagyapját, Abe-et brutálisan megölik. Ekkor nagyapja kérésének megfelelően el kell mennie egy skót szigetre, ahol megtudja az igazságot nagyapja gyilkosáról és az egész világról, amelyben a különleges gyerekek élnek. Ekkor dönt úgy, hogy neki bizony a különlegesek mellett van a helye, és ezzel véget is ér a film.

Nem akarok nagy spoilerekbe bocsátkozni, mert a történet nagyon izgalmas. Hatalmas potenciál van benne, de – legnagyobb szomorúságomra – nincsen igazán kihasználva. Láttam életem során egy pár Tim Burton által jegyzett filmet, de ennek voltak olyan részei, ahol kerestem a moziterem gyorstekerés gombját, mert már nagyon untam. És ezt nem tudta ellensúlyozni az, amit a vásznon látunk. De hogy miért is nem? Hiszen a rendezőlegenda által készített filmek többsége az abszolút tökéletes látványvilágról és arról szól, hogy minél inkább kiszakítson minket a saját világunkból, még akkor is, ha a jelen film esetében semmi hihetetlennel sem találkozunk azonkívül, ahogy a gyerekek kinéznek. Ez szerintem annyira messze áll a szokásos Burton-szerűségtől, amennyire csak lehet. A két világ sajnos annyira különbözik egymástól, hogy az már inkább félelmetes, semmint összeillő. Abban a pillanatban, ahogy kilépünk egy időhurokból, egyből azt vesszük észre, hogy egy teljesen szürke helyen találjuk magunkat. De tényleg, ha egyetlen dolgot le tudtunk vonni tanulságként, akkor az biztosan az, hogy 1943-ban a háború ellenére minden sokkal szebb és színesebb volt, mint a jelenben.

És akkor ott vannak a szereplők. Szóval, tulajdonképpen ők viszik el az egészet a hátukon. Eva Green olyan jól hozza a hűvös, de kimért anyafigurát, és a nézésével szerintem birodalmakat lehetne romba dönteni. Jake (Asa Butterfield) és Emma (Ella Purnell) szála is nagyon érdekesen bontakozik ki. Ha belegondolunk, hogy a nagyapja korábbi szerelmi viszonyát megalapozó lány kerül főhősünk látóterébe, az már önmagában is elég érdekes. Viszont aki csak a szokásosat hozza, és ez már inkább fájdalmas, az Samuel L. Jackson és a karaktere, Barron. Alapból az őrült tudós főgonosz figura már eléggé elcsépelt, de hogy mellé még egy mítikus, láthatatlan ősszörnyet is társítottak, legalább feldobja annyira a karaktert, hogy ne akarjam kitépni a saját szememet. 

Bár úgy robog a történet, mintha egy InterCity száguldana el vele Szeged irányába, bennem úgy csapódott le, hogy talán minden idők legunalmasabb Tim Burton-filmjét láthattuk, amelyet bár egyszer érdemes megnézni, de nem ez lesz az idei legjobb szórakozásunk. 

Értékelés: 5/10