A holnap határa – Filmkritika

Tom Cruise legújabb sci-fije nem fogja eredetiségével vagy korszakalkotó mivoltával beírni magát a filmes történelemkönyvekbe, viszont üde színfoltnak számít a mostanában vetített filmek között, és végig képes szórakoztatni a közönségét.

A holnap határa alapsztorija gyakorlatilag már ezeréves filmekből lett összeollózva. Merített ihletből van itt minden, kezdve az Idétlen időkigtől, a Csillagközi invázión át A függetlenség napjáig, de befigyel egy kis Mátrix és Csillagkapu is. A lényeg, hogy jön egy idegen faj, kiszemelte magának a Földet, le akarja igázni, ráadásul minden lépésünkről előre tud. Ahogy a filmben maga a főszereplőnk, Bill Cage ki is mondja egy pubban, tök mindegy, miért jöttek, oxigénért, ásványi kincsekért vagy az olajért, a lényeg, hogy itt vannak, és le kell győzni őket. Na, hát körülbelül ennyire számít ebben a filmben a háttértörténet.

Adott azonban egy lehetőség, mégpedig egy időhurok, amivel a film alkotói szépen kísérletezgethettek, ugyanis főhősünk az idegen fajjal létesített kapcsolat (értsd: amikor meghal Cage, magával visz a sírba egy „alfát” is az ellenségből, aminek a vére keveredik az övével) következtében újra és újra végigéli ugyanazt a napot, ráadásul kis mértékben összekapcsolódik az idegen faj kollektív tudatával is. Cage az elején gyáva kukacként vág neki a kalandnak, hiszen meg akarja úszni a harcot, lévén ő csak a katonai média egyik fejese (amolyan marketingese, akinek hívó szavára rengetegen csatlakoztak a hadsereghez), és nem képzett és edzett katona, ám egy rossz húzásnak köszönhetően egyből a frontvonalban, egy borítékolhatóan vesztes partraszállás kellős közepén találja magát, és a darálógép elsők között végez vele. Újra és újra.

Aztán találkozik Rita Vrataskival (Emily Blunt), akivel korábban megesett ugyanez az eset (azaz birtokolta az időresetelős képességet), részben ennek köszönheti, hogy mostanra a sereg agyonsztárolt katonája, és természetesen  a két szereplő közös erővel megpróbálja megfordítani az események kimenetelét. Cage óriási jellemfejlődésen megy mindezek közben végig, aminek egyik csúcspontja, amikor látja, mi is történik a Földdel azután, hogy a döntő csatát elveszítik az idegen fajjal szemben. Természetesen amikor a végkifejlethez érünk, minden összeesküszik ellenük, és Cage elveszíti különleges képességét, és így egy vakmerő és lehetetlennek tűnő, egyszeri és megismételhetetlen próbálkozás keretében kell elpusztítaniuk az ellenfél egyetlen gyenge pontjának számító központi egységet, az Omegát.

​

A 113 perces filmet a rengeteg vicces jelenet, a látványos effektek és a pörgős dramaturgia, valamint Cruise karaktere és a színészi játék viszi el a hátán, és gyakorlatilag egy percig sem unatkozunk a vetítőteremben, még ha néhány jelenetét meg is lehetett volna húzni a filmnek. Természetesen, mint minden idővel variáló alkotásban, itt is van számos ellentmondás és következetlenség, így nem érdemes filozofálgatnunk ezeken, hanem egyszerűen csak el kell fogadnunk az elénk tárt tényeket és sületlenségeket, hiszen ez csupán egy habkönnyű szórakozást nyújtó sci-fi, és nem valami elgondolkodtató kultmű. Ha ezzel a hozzáállással ülünk be a moziba, garantáltan jól fogunk szórakozni A holnap határán.

Értékelés: 7/10