Ted – Filmkritika

Imádod a Family Guy-t, s rajongsz Seth MacFarlane beteg, pop kultúrális utalásokban gazdag poénjain? Akkor a Ted a Te filmed, itt ugyanis nagy dózisban, kicsit több mint másfél órában mindezt megkapod!

A Ted le se tagadhatná gyökereit, Seth MacFarlane ugyanis nem bonyolította túl a romkomok ismert építőelemeit, csak sajátos stílusával felturbózta azokat. Hogy ebből mi sült ki? Tulajdonképpen egy olyan egész estés film, ami lényegében a Family Guy szélesvászonra megálmodott kivetülése, csak Griffinék helyett a gyerekek kedvence, egy plüssmaci áll a középpontban. Működik-e? Az a következő sorokból kiderül.

Biztosan sokan voltatok már olyan helyzetben, hogy egy közösség kirekesztett tagjaként arra vágytatok, hogy valakinek a legjobb barátjai legyetek. Johnnak ez a vágya egy karácsonyi csodának köszönhetően valóra válik, igaz, a barát személyében egy különös valakit köszönthetünk, egy plüssmacit. Az életre kelt játékmackó azonban nem mindennapi alak, s bár hirtelen jött népszerűsége pillanatok alatt szertefoszlik, egyetlen percre se feledkezik meg legjobb barátjáról, Johnról, akivel tényleg örökre szóló barátságot követ jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. A felnőttlét azonban megbolygatja a gyerekkori ígéretet, s kérdés, vajon az élet által próbára tett kapcsolat kiállja-e a nehézségeket?

A Ted nem igyekszik korszakalkotó lenni, sőt, Seth MacFarlane mindvégig a Family Guy-ból már ismert panelekkel dolgozik. Itt is akadnak az amerikai pop kultúrára utaló utalások (főleg a '80-as évekből), rasszista viccek, altáji poénok, s rengeteg úgynevezett "cutaway", ami térben és időben megszakítja a fő sodort, de valamilyen formában azért még laza kapoccsal, de kapcsolódik ahhoz. A recept tehát ismert, mindez pedig egy, az ilyen filmeket jól jellemző romantikus cselekményszál köré lett szőve. A hangsúly azonban mindvégig Ted és John kapcsolatán van, illetve a kettőjük őrült helyzetein, amiből bőven akad majd a közel 106 perces játékidő során. Ezek pedig működnek, és még azok számára is szórakoztatóak tudnak lenni, akik egyébként (mint jómagam) egyetlen részt se láttak a Family Guy-ból. Meglepő módon szerencsére a szinkron is hűen szolgálja a komikumot, a 16-os karika olykor még enyhének is tűnhet, s Speier Dávid fordítása tényleg csak alkalmanként nyúl bele az eredeti szövegbe, akkor is kizárólag olyan esetekben, amikor a honi néző számára sokkal érthetőbbé válik egy-egy célzott poén.

Illúziórombólónak hathat, ha egy gyerekkorunkat végigkísérő játékmackó füvezik vagy káromkodik, olykor pedig a macit is bevezeti a málnásba, de ha régi álmaink összetört darabkáinak siratása helyett arra koncentrálunk, hogy a Ted nem hétköznapi karaktereket vonultat fel, nem mindig hétköznapi helyzetekben, akkor nem csak arra ébredünk rá, hogy Johnnal szemben mi már felnőttünk, hanem arra is, hogy a Teden nagyon jól lehet szórakozni.

Értékelés: 8/10