John Rambo – Filmkritika

John Rambo, a vietnámi veterán, megcsömörlött a rengeteg borzalomtól, amin élete során keresztül kellett mennie és most visszavonultan él Thaiföldön. Napjait azzal tengeti, hogy a helyieknek segít mérges kígyókat befogni a különböző látványosságokhoz, illetve öreg hajóján fuvaroz boldog-boldogtalant, s eközben próbál felejteni.

Viszont úgy tűnik, nem menekülhet a harc elől. Bár ő próbálja kerülni, a baj mégis megtalálja őt. Ezúttal a probléma egy keresztény misszionárius csoport formájában érkezik, akik Burmába akarnak eljutni, ahol közel hatvan éve véres polgárháború folyik. Rambo kisebb huzavona után kötélnek áll, és elviszi őket a kívánt helyre. Nem sokkal később viszont az egyház egy újabb tagja keresi fel és közli vele, hogy a csoportnak, akiket ő szállított, nyoma veszett. Így öreg hősünknek nincs más választása, elvállalja, hogy az eltűntek megmentésére küldött zsoldos csapatot is elviszi Burmába.

Dióhéjban ennyi volna a történet, de Rambo filmről lévén szó, gondolom senki nem várt Shekespeare-i magaslatokat. Bár a sorozat egyik darabjáról sem mondhatja senki, hogy sok benne az üresjárat, az új rész ezen a téren kenterbe vágja mindhárom elődjét. A film összesen 91 percéből maximum tízet vesztegetett el Sly a rendezői székben arra, hogy valamiféle alapot is szolgáltasson az eszméletlen mészárlásnak, ami a maradék 81 percben folyik.

Színészi teljesítményről szinte értelmetlen beszélni. Mivel nem igazán találunk a filmben mélyebb karaktereket. Vannak a gonosz burmai katonák, akik terrorizálják a népet, ahogy kell, vannak a lázadók, akik kilátástalannak tűnő harcot folytatnak ellenük – bár nekik sok szerep nem jut –, vannak még a naiv keresztények, akik az erőszak erőszakot szül című szövegüket adják elő kb. tíz különböző verzióban, az utánuk küldött bunkó zsoldosok, akiket a pénz hajt  és van John Rambo, a tökéletes gyilkoló gép. Mindenki hozza az átlagostól nem sokkal jobb alakítását, de ez éppen elegendő a fentebb említett karakterek megformálásához, hiszen pár üres és ma már semmitmondó közhelyekből álló párbeszédet leszámítva többnyire párszavas tőmondatokból áll össze a szövegkönyv.

Az operatőr és a vágók kifejezetten jó munkát végeztek. A képi világ is tökéletesen követi a film feszített tempóját, üresjáratok szinte egyáltalán nincsenek. Egy-egy tájkép pedig még üdítően is hat néha – pl. egy natív falu kiirtása után a folyó látképe, amin a zsoldosok jönnek, kifejezetten jól esik.

Még a látványnál maradva külön ki kell emelnem a smink- és trükkmestereket. Iszonyatosan élethű látványt hoztak létre. A film kegyetlenül az arcunkba vágja, hogy bizony veszettül fáj ám, ha valakit meglőnek. Nem véletlenül került az a 18-as karika a filmre. És itt most nem akarok erkölcscsősznek tűnni, de ezt tényleg mindenki vegye komolyan és csak erős idegzetűek üljenek be a moziba, akik bírják is az erőszakot, mert ehhez a filmhez képest nekem a Ryan közlegény partraszállós jelenete igen szolidnak és visszafogottnak tűnik. És lássuk be nem egy felemelő érzés, ha a moziban valaki mellettünk minden második jeleneten szörnyülködik és öklendezik…

Összefoglalva, a negyedik Rambo sem akar többnek látszani, vagy ha úgy tetszik bonyolultabb lenni, mint elődei. Most is megkapjuk a szokásos nagy, legyőzhetetlen amerikai hőst, aki megmenti a jókat és megöli a rosszakat. Mindezt viszont a mai színvonalon kivitelezve, ami (pár gyengébben sikerült CG-t leszámítva) iszonyatos látványt és tömény, szinte szünetmentes akciót jelent. A sorozat rajongóinak kötelező darab és az akciófilmek kedvelőinek is erősen javallott. Aki viszont nem bírja az erőszak és a vér látványát, az nagy ívben kerülje még a plakátját is. Végezetül azt hiszem kijelentetjük, Stallone bebizonyította, hogy bár nem gyerek már, még mindig jól áll neki a keményfiú szerep.