A nyolcadik utas: a Halál – Filmkritika

1979-ben Hans Rudolf Giger svájci festő, képzőművész, szobrász valami olyat alkotott, aminek a látványától még a mai napig összerezzenünk. Nem véletlen az érte, és a film látványvilágáért kapott Oscar-díja sem. A megálmodott és létrehozott tökéletes gyilkológépet, az idegen lényt, Ridley Scott tette halhatatlanná, és hagyta örökül a filmtörténelem számára, az ALIEN filmek kegyetlen mészárosaként. 

Film ritkán kap olyan zseniális magyar címet, mint amilyet ez az alkotás kapott, és ami idén elképesztő, immár a 40. évfordulóját ünnepli. A Pólus Mozi tisztelgése jeléül, a „Klasszik Filmklub” nevű programsorozatának keretein belül május 10-én este emlékvetítést tartott, melyet megelőzött Csákvári Géza újságíró, filmkritikus nagyon izgalmas, érdekességekkel tarkított, a filmmel kapcsolatos felvezetője. A digitálisan felújított, rendezői változat eredeti nyelven, magyar felirattal, egy 120 négyzetméteres vásznon kelt négy évtized után ismét életre. Az emléknap kísérőprogramja egy kiállítás volt a mozi előterében, tiszteletadásként a film vizuális világát megálmodó H. R. Giger előtt, aki 2014. május 12-én hunyt el.

A történet a távoli jövőben, 2122-ben játszódik, a Weyland-Yutani Bányászati Társaság Nostromo nevű űrhajóján, ami épp úton van vissza a Föld felé. A fedélzeti számítógép –Anya– idő előtt felébreszti a hibernált legénységet (Ripley, Dallas, Lambert, Brett, Kane, Ash, Parker, és persze Jonesy a macska-így a film címe picit sántít, de ez nézőpont kérdése, és megbocsátható „baki”), egy rejtélyes rádióüzenet hatására, ami egy közelben lévő és feltérképezetlen bolygóról érkezik. Mivel a szabályzat egyértelműen kitér arra, hogy amennyiben idegen bolygó létezéséről szereznek tudomást, kötelességük azt megvizsgálni, így a csapat egy kis komppal landolni kényszerül az LV-426-on. A felderítés során egy réges rég becsapódott űrhajóra bukkannak, amelyet közelebbről is megvizsgálnak. A hatalmas, ismeretlen eredetű jármű belsejében megdöbbentő látvány fogadja őket, amit tetéz egy idegen lény megkövült maradványa. Idő közben Anya megfejti a kódolt rádióüzenetet, amit segélykérésnek gondoltak. A kód figyelmeztetés, de sajnos már késő. Ott vannak annak a veszélyforrásnak a közelében, ami hamarosan tragikus fordulatot hoz a legénység életébe. Kane, a csapat egyik tagja leereszkedik az űrhajó rakterébe, ahol több száz furcsa, tojás szerű entitással találja szemben magát. Az igazán ijesztő, sokkoló fordulat csak ezután következik. A hatalmas tojás mintha érzékelné a férfi közelségét, így szétnyílik, és iszonyú sebességgel engedi útjára a benne rejtőző arctámadó lényt, hogy beteljesítse borzalmas küldetését, hogy gazdatestet találjon valami még iszonyúbb számára…

Minden generációban akadnak még olyanok, akik nem látták a filmet, így úgy döntöttem ennél többet nem írok le belőle. Adják át magukat ők is az élménynek. Az A nyolcadik utas: a Halál sok szempontból szakított a berögzült sémákkal, és talán ebben van sikerének egyik kulcsa is. Néhány karakterrel dolgozik csupán a film. A legénység tagjait alakító színészek tisztán visszaadják a karaktereik jellemét, ráadásul egyfajta tükörként is funkcionál a játékuk, hiszen nézőként, és emberként egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki kicsit magára ismer bennük. Az események hatására igencsak egymásnak feszülnek a csoport tagjai, intenzíven reagálnak a velük történő eseményekre. Van, aki higgadtan gondolkozik, a legénység és a hajó épségét tartja a legfontosabbnak, van akit csak a prémium motivál tettei nagy részében, akad aki szinte az idegösszeomlás szélére kerülve hisztérikusan viselkedik, míg mások a „mindent a tudományért” eszmét követve képesek lennének mindent feláldozni. Az életükre törő idegen organizmus jelenléte, viszont szinte ugyanazzal az elementáris erejű félelemmel járja át őket egytől-egyig. A nyomasztó, bőrünk alá kúszó rettegés köszönhető annak is, hogy a film szinte végig ugyanazon a helyszínen, az űrhajó belsejében játszódik. Épp úgy erősíti a szereplőkben, mint bennünk az „innen nincs hová menekülni” érzést. Vagy ő, vagy mi. De hogyan? És akkor ott van a „sav” kérdése is. Hogy ölsz meg valamit, aminek a vére percek alatt szétmarhat minden anyagot, még azt is, ami a lábad alatt van, hogy aztán irtózatos erővel kitépjen a vákuum a világűrbe, és ott hagyjon kristályosra fagyva az idők végezetéig, elrettentő példaként az ember és ezen idegen életforma harcának, és nevetségesen aránytalan esélyének ékes bizonyítékául… ráadásul ez a bestia szeret „bújócskázni”, a társaidat egyenként vadássza le… szóval fel van adva a lecke rendesen. Egyértelműen kitűnik valaki a legénységből, akit az alkotók  olyan tulajdonságokkal ruháztak fel, amelyeket addig inkább csak a férfi karakterekre volt szokás „aggatni”, itt viszont egy nőben testesülnek meg. Ellen Ripley személyében megadták az alkotók a világnak az első „kemény csajt”, akihez foghatót nem igazán láthattak korábban a filmvásznon, Sigourney Weaver pedig egy csapásra ikonná avanzsált. Teljes joggal.

Noha már 1973-tól alkalmazzák a filmgyártásban a CGI-t, itt még sincs vele telenyomva a film, olyannyira nem, hogy a Xenomorph fantasztikusan megalkotott jelmezében valójában a 218 cm magas, nigériai származású Bolaji Badejo található, aki sajnos 1992-ben, mindössze 39 évesen életét vesztette egy öröklődő pontmutáció, az úgynevezett sarlósejtes vérszegénység miatt. A film remekművé válásához igen sok köze volt a zeneszerző zseninek, a néhai Jerry Goldsmith-nek. Utánozhatatlan miliőt teremtett, még kilátástalanabbá téve a szereplők helyzetét, és erősítve bennünk a világűr végtelen sötétsége miatti zsigeri félelmünket. A film költségvetése, ahogy talán várható is volt, sokszorosan megtérült, így nem volt kérdés a folytatást illetően. 1986-ban meg is kaptuk, A bolygó neve: Halál címmel, 1992-ben a harmadik rész az A végső megoldás: Halál címet kapta, míg a franchise „utolsó” része az Alien 4: Feltámad a Halál címmel, 1997-ben látott napvilágot. Ridley Scott után James Cameron, majd David Fincher, végül Jean-Pierre Jeunet foglalta el a rendezői széket.

Az emberi kíváncsiságot nem hagyta nyugodni ezeknek a lényeknek az eredete, így 2012-ben Prometheus címmel, Ridley Scott megkoronázta egyik fő művét egy amolyan előzmény filmmel. Időben itt egyébként 2093-ban, tehát 29 évvel az eredeti történet előtt járunk. 2017-ben az úriember jól arcon csapott minket az Alien: Covenant címet viselő, Prometheus folytatással, ahol döbbenetes tény (pontosabban egy illető) áll a gyilkos organizmusok elterjedésének hátterében. A film összességében azt gondolom méltó elődeihez (ám azt nehezemre esett megbocsátani, hogy James Franco jeleneteit gyakorlatilag teljes egészében kivágták a filmből), nincs miért szégyenkeznie. Hogy teljes legyen az összkép, meg kell említenem az agyament 2004-es Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen című filmet, amiből ráadásul 2007-ben készítettek egy második részt is. Vakvágánynak tartottam összeengedni ezt a két „univerzumot”, és annak szörnyeit. Külön-külön legendásak, együtt kellemetlen, szinte szánalmas próbálkozás elszenvedői lettek, a nézőkről már nem is beszélve. Az űrben játszódó filmek, és az idegen életformák emberek életére törő alapötlete számos későbbi alkotás történetének képezte, és még a mai napig képzi szilárd magját (pl. Pitch Black – 22 évente sötétség, Hold, Life).

Összességében azt gondolom, hogy nem lenne teljes a világ legjobb filmjeit tartalmazó lista az ALIEN-filmek nélkül. Ridley Scott zseniális rendezői mivoltát kőkeményen alapozta meg az A nyolcadik utas: a Halál. Az olyan legendás filmek, mint a Szárnyas fejvadász, a Fekete eső, a Thelma és Louise, az 1492- A paradicsom meghódítása, a G.I. Jane, a Gladiátor, vagy épp a Hannibal mind-mind csak utána következtek.