Zúzógép – Filmkritika

Hollywood legikonikusabb akciósztárja egy felettébb testhezálló szerepbe bújik, és a színészi határait feszegeti. Ígéretessége ellenére a Zúzógép mégis inkább egy kedves, de dilettáns tisztelgés egy elfeledett sportlegenda előtt.

Valószínűleg nem sokaknak mond valamit az a név, hogy Mark Kerr. Nincs ezzel semmi baj, hiszen nem mindenki rajong az MMA típusú küzdősportért. Mi több, még a sportág szerelmesei sem biztos, hogy álmukból felkeltve meg tudnák mondani, ki ez az ember, Kerr ugyanis 2009-ben visszavonult a ketrecharctól, és ma már szinte ismeretlenül, átlagos civil életet él. Aktív éveiben viszont kétszeres UFC-bajnok volt, és a karrierje első negyedében töretlen nyerőszériával büszkélkedhetett. 2002-ben készült is róla egy dokumentumfilm, „The Smashing Machine” címmel, ami rengeteg olyan részletet érintett az életéből, melyek kreatív szemmel nézve ideálisnak tűnhettek egy életrajzi drámához. Érdekes, hogy a projektet elsőként a címszereplőt alakító Dwayne Johnson kezdeményezte, mivel elmondása szerint a sok szuperprodukció után olyan filmeket is szeretett volna csinálni, amik „számítanak”.

A filmterv már jóval a pandémia előtt megszületett, ám az elkészítése jó pár évet váratott magára. A sors iróniájaként végül pont abban az évben debütált, amikor egy másik küzdősportolóról készült életrajzi film is megjelent a mozikban. De amíg Sydney Sweeney Christy-jét a színésznő ellentmondásos személye miatt kritizálták, Johnson alkalmasságát senki sem vitatta a Zúzógép főszerepére. Korábban is játszott már sportolókat könnyedebb műfajú filmekben (Erőpróba, Gyerekjáték, Fogtündér), itt viszont minden eddiginél természetesebb közegében láthatjuk. Egykori pankrátorként ő is rendelkezik mindazon fizikai és mentális tulajdonságokkal, amik egy profi ketrecharcos megformálásához szükségesek, így a film nagy részében nem is kell színészkednie. Mark Kerr személyiségét is teljesen önmagából építi fel, a koncentráció, az acélos természet és a ringen kívüli szelídség egy az egyben Dwayne Johnsont idézi. A Zúzógép mozifilmként mégis elvérzik, mert miközben próbálna karakterközpontú sztori lenni, végeredményben egysíkú és nincs benne lendület.

Eleve rizikós ötlet volt, hogy a mérkőzéses jeleneteket az ún. keskenyfilm formátumban rögzítsék, ami olyan érzést ad, mintha régi VHS-felvételeket néznék. Ezzel az a gond, hogy a film fele ilyen jelenetekből áll, és többnyire csak birkózás van bennük, vagy annak az előkészületei. Na, már most, akinek nem a szíve csücske ez a sport, baromira unni fogja a filmet. Amit emellé érzelmi mellékszálnak kapunk, az Mark gyógyszerfüggőségének problémája és a barátnőjével való viharos kapcsolata. Ezek időnként képesek színt (és jobb képfelbontást) vinni a filmbe, de összességében nem mentik meg a nézőt az unalomtól. Még Emily Blunt bravúros alakítása sem.

Johnson és Blunt a Dzsungeltúra című közös filmjük óta jó barátságot ápolnak egymással, sőt, a színész személyesen ajánlotta kolleganőjét a női főszerepre. És milyen jól tette, mert a kettejük közti kémia sokkal élvezetesebbé teszi a karaktereik dinamikáját. Blunt számára kissé formabontó is ez a szerep, hiszen korábban nem sok filmjében kellett szűk farmert és push-up melltartót hordania, és úgy viselkednie, mintegy sztereotip trófeafeleség, akinek az egyetlen feladata, hogy a háttérből támogassa gazdag élettársát. Persze Dawn Staples figurája ennél jóval összetettebb, és Blunt kiválóan megragadja a rétegeit. Ami szomorú, hogy ezek a rétegek csupán a Markkal való veszekedései során tárulnak fel, és akkor is igazából reakciók egy-egy helyzetre, nem a karakter személyiségjegyeinek kibontakozása.

A film abba is belebukik, hogy a főszereplők lelki világát olyan jelenetekkel magyarázza, amiket nagyon nehéz értelmezni. Mark és Dawn párkapcsolatát például folyamatosan áthatja egyfajta általános elégedetlenség, elvágyódás, a saját érzésvilágukkal való belső konfliktus. De ahelyett, hogy a film ezt minél kifejezőbben érzékeltetné, dramaturgiailag teljesen logikátlan képsorokat alkalmaz. Így amikor a két szereplő vitatkozik egymással, az állaspontjaik forrását nem igazán lehet megfejteni, pedig Johnson és Blunt tényleg mély átéléssel és jól megírt szövegekkel adják elő a problémáikat. Ráadásul ez a kapcsolati dráma még ahhoz sem elég erőteljes, hogy a történet mozgatórugója legyen. Mindössze bemutatja, milyen komoly magánéleti válságok befolyásolták Mark Kerr karrierjét. Van, ami érdekes és releváns benne, de az csak a film töredékét alkotja. A játékidő többi részében Mark edzési rutinjai, a japán szponzorjaival való vontatott tárgyalások, és temérdek (de tényleg temérdek) ketrecharc vár a moziélményt remélő nézőre.