The Walking Dead: Streets of Survival – Játékteszt

A The Walking Dead világa hosszú ideig kívül maradt az érdeklődési körömön. Bár mindig is vonzottak a videojátékok, a zombikkal kapcsolatos történetektől valahogy ösztönösen távol tartottam magam. Talán a félelem, talán a műfaj nyomasztó atmoszférája, vagy egyszerűen az ismeretlentől való idegenkedés tartott vissza attól, hogy belevágjak a sorozatba. Végül azonban egy nagyon jó barátom ajánlására mégis rászántam magam, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti aggodalmaim teljesen alaptalanok voltak. A félénk, zombiktól rettegő kislány énem ugyanis meglepően hamar háttérbe szorult, helyét pedig átvette az a kíváncsi néző, akit sokkal inkább a karakterek fejlődése, az emberi kapcsolatok összetettsége, valamint a történet mélyebb mondanivalója kezdett foglalkoztatni. Ráébredtem, hogy a The Walking Dead jóval több egyszerű zombis történetnél: az emberi természet, a túlélés, az erkölcsi döntések, az összetartozás és az emberi kegyetlenség kérdéseit boncolgatja egy szélsőséges világ keretei között. Éppen ezért, amikor megpillantottam a The Walking Dead: Streets of Survival című alkotást, amely a zombis túlélőhorror nyomasztó atmoszféráját ötvözi a klasszikus, 2D-s, retró ihletésű beat ’em up műfajával, már egy egészen más szemlélettel közelítettem hozzá. Nem csupán egy újabb videojátékot láttam benne, hanem egy lehetőséget arra, hogy egy számomra időközben kedvessé vált univerzumban ismét elmerüljek. A történet az All Out War eseményei köré épül, vagyis a televíziós sorozat nyolcadik évadának konfliktusait idézi meg, miközben három ikonikus karakter, Daryl Dixon, Rick Grimes és Michonne bőrébe bújhatunk. Mindhárman sajátos fegyverarzenállal rendelkeznek: Daryl a számszeríjával, Rick a .357 Magnummal, Michonne pedig elmaradhatatlan katanájával száll szembe az élőhalottak és az emberi ellenfelek hordáival. Negan és hűséges, ám annál félelmetesebb fegyvere, Lucille szintén feloldható, miután legalább egyszer teljesítettük a kampányt. A négy nehézségi fokozat közül első nekifutásra a Normál mellett döntöttem, hiszen minden előzetes tapasztalat nélkül vágtam bele ebbe a különös műfaji kísérletbe, amely első pillantásra leginkább a Streets of Rage egy zombiapokalipszissel átitatott, groteszk változatának tűnt.

A játék vizuális megvalósítása már az első percekben kellemes meglepetést okozott. A szereplők és a mellékalakok aprólékosan kidolgozott, stilizált 2D-s sprite-okként elevenednek meg, miközben a környezet, az épületek, a tereptárgyak és a különböző objektumok teljes egészében háromdimenziós megjelenítést kaptak. A készítők mindezt szándékosan alacsony felbontású textúrákkal és retró vizuális megoldásokkal egészítették ki, így a látvány egyszerre idézi meg a régi verekedős játékok hangulatát és kínál egy modernebb, részletgazdagabb környezetet. Különösen tetszett a fény-árnyék hatások alkalmazása, amelyek nemcsak hangulatosabbá teszik az egyes helyszíneket, hanem a karaktereknek is valamiféle térbeli mélységet kölcsönöznek. Ez a vizuális megközelítés számomra azért is működik különösen jól, mert a sorozat megismerése óta már nem pusztán egy félelmetes zombiapokalipszist látok ezekben a környezetekben, hanem egy olyan világot, ahol minden elhagyatott épület, minden romos utca és minden menedékhely egy-egy emberi sors lenyomatát őrzi. A játékmenet során gyakran kell különböző tárgyak között manővereznünk, tereptárgyakat megkerülnünk és a küldetésekhez kapcsolódó objektumokat felkutatnunk, ami kellő figyelmet és pontosságot követel. Az irányítás ugyanakkor elsőre meglehetősen összetettnek érződik egy alapvetően kétdimenziós beat ’em uphoz képest. A bal analóg karral mozoghatunk, a különböző gombokkal interakcióba léphetünk, kitérhetünk, futhatunk, támadhatunk és fegyvert válthatunk, miközben a gyógyítás és a közelharci, illetve távolsági támadások is külön vezérlést kaptak. A rendszer legérdekesebb, ugyanakkor legproblematikusabb eleme a célzás és a lövöldözés mechanikája. Az L2 segítségével célozhatunk, az R2-vel pedig tüzelhetünk, ám a célkereszt megjelenése és kezelhetősége időnként kifejezetten körülményessé válik. A zombik ellen még viszonylag egyszerű dolgunk van, hiszen kiszámíthatóan közelednek felénk, az emberi ellenfelek azonban sokkal nehezebben belőhető célpontok, különösen akkor, amikor megfelelő szögből kellene eltalálnunk őket egy kritikus vagy pajzstörő lövéssel. A fedezékbe húzódás és a jobb analóg karral történő kameramozgatás ugyanakkor némi lopakodós, szinte Metal Gear Solid-szerű hangulatot csempész az összecsapások közé. Különös módon ez a fajta játékmenetbeli feszültség már nem azt a félelmet idézte fel bennem, amely korábban távol tartott a sorozattól, hanem sokkal inkább azt a kiszolgáltatottságot, amelyet a történet szereplői is újra és újra átélnek. A túlélés itt sem pusztán a harcról szól, hanem arról, miként alkalmazkodunk egy olyan világhoz, amelyben minden döntésünknek következménye lehet.

A harcrendszer alapvetően a hagyományos beat ’em upok jól bevált formulájára épül, azonban a különböző támadások, kitérések, fegyverváltások és speciális mozdulatok kombinálásával meglepően változatos összecsapásokat kínál. Játék közben leginkább az erősebb, háromszög gombhoz rendelt támadásokat használtam az ellenfelek védelmének megtörésére, majd a könnyű és nehéz ütések kombinációival próbáltam kiszabadulni a körém gyűlő élőhalottak szorításából. Egyes hordák akár tíz-tizenöt ellenfélből is állhatnak, ami különösen szűkebb területeken komoly kihívást jelent, mégis rendkívül kielégítő érzés, amikor sikerül megtisztítani egy teljes helyszínt, és sértetlenül továbbjutni. Ha a helyzet túlságosan kilátástalanná válik, a kitérés, a futás és a tereptárgyak átugrása is lehetőséget biztosít arra, hogy némi lélegzetvételhez jussunk, majd távolsági fegyverekkel ismét magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést. A lőszer azonban kifejezetten szűkös erőforrás, különösen magasabb nehézségi szinteken, ezért minden lövedékkel, nyíllal és tölténnyel körültekintően kell gazdálkodnunk. A különféle kivégzőmozdulatok tovább fokozzák az összecsapások intenzitását, látványos animációkkal és kellően brutális, retró stílusú vér- és ütéseffektekkel koronázva meg a harcokat. A küldetések változatosságát a felderítési, likvidálási és tárgygyűjtési feladatok biztosítják, amelyek ugyan nem forradalmasítják a műfajt, mégis kellő ritmust adnak a játékmenetnek. A pályák végén rendszerint monumentális főellenségekkel kell szembenéznünk, miközben a harcokat gyakran folyamatosan érkező zombihordák teszik még feszültebbé. Az első ilyen összecsapás során például egy hatalmas, eltorzult vándorral találjuk szembe magunkat, akinek támadási mintázatát kiismerve, a megfelelő pillanatban végrehajtott kitérésekkel és jól időzített közelharci kombinációkkal viszonylag hatékonyan vehetjük fel a küzdelmet. Külön említést érdemel Winslow, aki a második küldetéssorozat során egy roncstelepen ered a nyomunkba. A Resident Evil Mr. X vagy Nemesis karaktereit idéző üldöző szinte folyamatos fenyegetést jelent, ráadásul támadásokkal semlegesíthetetlen, így jelenléte állandó időnyomást és valódi veszélyérzetet teremt. Ezek a pillanatok különösen jól emlékeztetnek arra, miért is szerettem meg időközben a The Walking Dead világát: a félelem ugyan végig jelen van, de egy idő után már nem önmagában a fenyegetés válik fontossá, hanem az, hogyan reagálnak rá az emberek. A játék ugyan elsősorban az akcióra helyezi a hangsúlyt, mégis magában hordozza azt a túlélésért folytatott küzdelmet, amely a sorozat egyik legfontosabb alappillére.

A fejlődési rendszer szintén fontos szerepet játszik a hosszú távú motiváció fenntartásában. A Sanctuary, Hilltop és Alexandria területeinek felfedezése során különböző fejlesztési pontokat és tapasztalati értékeket gyűjthetünk, amelyek segítségével minden karakter saját képességfáját bővíthetjük. Fejleszthetjük többek között a lőszerkapacitást, az újratöltési sebességet, a gyógyítás hatékonyságát, a kritikus találatok esélyét, a célzás pontosságát és a közelharci fegyverek használatának hatékonyságát. A küldetések újrajátszása ráadásul nemcsak további fejlődési lehetőségeket biztosít, hanem arra is ösztönöz, hogy különböző karakterekkel próbálkozzunk, és megtaláljuk azokat a pályákat, amelyeken a leghatékonyabban gyűjthetünk tapasztalatot. Bár a fejlődési rendszer elsősorban a játékmenet mechanikai oldalát erősíti, számomra a karakterek közötti különbségek és az egyéni képességek kibontakoztatása a sorozat megismerése után már sokkal többet jelentett egyszerű statisztikai fejlesztéseknél. A televíziós történet egyik legfontosabb tanulsága ugyanis éppen az, hogy az emberek nem maradnak ugyanazok a megpróbáltatások súlya alatt: változnak, alkalmazkodnak, hibáznak, tanulnak, és olykor olyan döntéseket hoznak, amelyek alapjaiban határozzák meg a további sorsukat. A Sanctuary, Hilltop és Alexandria felfedezése során ezért már nem csupán helyszíneket láttam, hanem egy olyan világ különböző közösségeit, amelyek a saját szabályaik, értékeik és túlélési stratégiáik mentén próbálnak boldogulni. Rick és Negan egyre élesedő hatalmi konfliktusa szintén remekül idézi meg a sorozat egyik legfontosabb kérdését: vajon meddig képes az ember megőrizni az emberségét egy olyan világban, ahol a túlélés sokszor minden más értéket felülírni látszik? A játék ugyan nem képes olyan mélységben kibontani ezeket a témákat, mint a sorozat, mégis kellemes érzés újra találkozni azokkal a karakterekkel és konfliktusokkal, amelyek időközben a szívemhez nőttek. Talán éppen ezért vált számomra ez az alkotás is kötelező darabbá. Nem azért, mert minden tekintetben hibátlan, vagy mert önmagában tökéletesen visszaadja a televíziós történet valamennyi értékét, hanem mert lehetőséget teremt arra, hogy egy már megszeretett univerzumot egy egészen más nézőpontból élhessek át. A The Walking Dead: Streets of Survival végül egy kifejezetten kellemes meglepetés lett: egy olyan műfaji kereszteződés, amely a zombis túlélőhorror nyomasztó világát a klasszikus oldalnézetes verekedős játékok közvetlenségével és lendületével ötvözi. Bár az irányítás néhol nehézkes, a célzási rendszer pedig hagy kívánnivalót maga után, a változatos harcok, a fejleszthető karakterek, a látványos főellenség-összecsapások és az újrajátszhatóság összességében egy rendkívül szórakoztató csomagot alkotnak. Ami pedig a legfontosabb: egykor még a zombiktól való félelmem tartott távol ettől a világtól, ma viszont már sokkal inkább az érdekel, milyen emberré válik valaki, amikor minden, amit addig ismert és fontosnak tartott, összeomlik körülötte. És ha egy videojáték képes újra felidézni bennem ezt az érzést, miközben önmagában is remek szórakozást nyújt, akkor számomra már nem is kérdés, hogy helye van a kötelező alkotások között.