Terrible Lizards – bemutató

Az egyes pályák hosszú szakaszokból állnak, amelyek között lineáris platformrészeket és nyitottabb területeket is találunk. Utóbbiakon gyakran valamilyen környezeti feladványt kell megoldanunk ahhoz, hogy továbbjussunk, kinyissunk egy ajtót, vagy újabb történeti részleteket fedezzünk fel. Az első helyszín ebből a szempontból még nem igazán találja az egyensúlyt: a környezet túlságosan nyitott, és nem mindenhol alkalmas arra, hogy izgalmas platformkihívásokat kínáljon. Ahogy azonban lejjebb ereszkedünk a föld alatti barlangokba és bányákba, a pályatervezés jelentősen javul. A szűkebb, átgondoltabb helyszíneken több lehetőségünk nyílik majd.
A parkour igazán a menekülős szakaszok során mutatja meg, mire képes. Ilyenkor az egyik torz dinoszaurusz ered a nyomunkba, és mindent megtesz azért, hogy darabokra szedjen minket. Ezek a jelenetek a Mirror’s Edge legjobb pillanatait idézik: villámgyors döntéseket kell hoznunk, miközben körülöttünk minden a feje tetejére áll. A Terrible Lizards játékmenete ezekben a részekben működik a legjobban, a fejlesztők pedig szerencsére megfelelően adagolták őket. A hosszabb, dinoszauruszok nélküli szakaszoknak köszönhetően minden üldözéses jelenet különleges eseménynek érződik, nem pedig egy újabb leküzdendő akadálynak.
A horrorélmény ugyanakkor nem igazán a félelemkeltésre épít. A játékmenet gyors tempója miatt ritkán alakul ki valódi, horrorjátékokra jellemző feszültség, de ezt nem is feltétlenül róhatjuk fel a készítőknek, hiszen az üldözések önmagukban is kellően izgalmasak. Kevésbé sikerültek azok a jelenetek, amelyekben egy területen belül kell elkerülnünk a ránk vadászó ellenfelet, miközben más feladatokat próbálunk teljesíteni. Az ellenséges mesterséges intelligencia ugyanis nem elég kifinomult ahhoz, hogy ezek a szakaszok igazán szórakoztatók legyenek, ráadásul a dinoszauruszok gyakran elakadnak a környezet különböző elemeiben.
Szerencsére ezekből a részekből nincs túl sok, és a nehézségük sem különösebben durva, így nem rontják el az összképet. A fejlesztők egyébként a Mirror’s Edge egyik fontos elemét teljesen kihagyták: a harcot. A Terrible Lizardsban egyáltalán nem tudunk megküzdeni az ellenfelekkel, és ez kifejezetten jó döntésnek bizonyult. Aki játszott a Mirror’s Edge bármelyik részével, pontosan tudja, mennyire megtöri a lendületet, amikor egy gyors tempójú, belső nézetes parkourjátékban hirtelen meg kell állnunk harcolni. A menekülés sokkal jobban illik ehhez a koncepcióhoz.
Bizonyára lesznek olyanok, akik kifogásolják majd a kapaszkodók és interakciós pontok sárga festékkel történő kiemelését, azonban sajnos/nem sajnos ez a mai játékok egy standard mechanikája, viszont mentségére szóljon, a játék gyors tempója mellett kifejezetten hasznos, ha egyértelműen látjuk, hol tudunk megkapaszkodni, és hol nem. Még a legfeszültebb üldözések közben sem bizonytalanodtam el emiatt. Az ütközéskezelés hibái viszont itt is visszaköszönnek: időnként egy tökéletesen kivitelezett ugrás után sem sikerül elkapnunk a kiszemelt peremet. Ez pedig minden alkalommal bosszantó, különösen akkor, amikor egy üldözés közepén történik.