Resident Evil Requiem – Játékteszt

Erősen indul a 2026, ugyanis rögtön februárban megkapjuk az év egyik legjobban várt videojátékát, a Resident Evil: Requiemet, ami a nagy múltú sorozat kilencedik „számozott” megjelenése. A harminc éves széria megélt elképesztő magasságokat és mélységeket is, de amit az elmúlt 9 esztendőben prezentál a Capcom az kis túlzással hibátlan. A 2017-es Biohazard alcímmel ellátott hetedik epizóddal megtaláltak egy olyan irányvonalat, ami a kritikusoknál és a rajongóknál is osztatlan sikernek örvend. A nyolcadik, Village alcímű epizóddal, a régebbi klasszikus részek remakejeivel és a már említett hetedik résszel felrepítették a Resident Evil sorozatot a videojátékos horror műfaj abszolút csúcsára, így a rajongók okkal bizakodhattak a Requiem megjelenését megelőzően. Az előzetes információk alapján nem véletlen a „Requiem” elnevezés, ugyanis ez az epizód lesz hivatott lezárni a régóta ismert karakterek történetét és bevezetni újakat, ezáltal meghatározni a Resident Evil sorozat elkövetkezendő időszakának alapjait.

A történet, bár hivatalosan egy folytatásról beszélünk, inkább a hetedik és nyolcadik epizódok előtti időszakhoz tér vissza. Két játszható karaktert kapunk, nevezetesen Grace Ashcroftot aki új karakterként lép színre, mint FBI-elemző, illetve a klasszikus részek egyik legjelentősebb szereplőjét, Leon S. Kennedyt. Grace megbízást kap, hogy látogasson el a Wrenwood Hotelbe, mert a Raccoon City-katasztrófa egykori túlélői sorra haláloznak el egy rejtélyes fertőzésnek köszönhetően. Gyorsan kiderül, hogy Grace számára a helyszín személyes jelentőséggel bír, ugyanis édesanyját, Alyssát nyolc évvel a Requiem eseményei előtt ugyanebben a szállodában gyilkolták meg. Mivel egy rendőr eltűnéséről is beszámoltak a hírek, a veterán DSO ügynök Leon S. Kennedy-t is a helyszínre vezénylik, hogy járjon utána a nyugtalanító eseményeknek.

A játék három nagyobb szekvenciára osztható fel, amiből az első harmadban többnyire Gracet irányítva kell megmenekülnünk az egykori Umbrella-tudós, Victor Gideon magánkórházából, miután a Wrenwood hotelt rövid látogatás után fogolyként hagyjuk el. A játékmenet ennél a résznél nagyon hasonlít a nyolcadik epizódra. Grace akarata ellenére kerül az intézmény falai közé, és elsődleges célja a kijutás. Mivel mindössze néhány eszköz és erőforrás áll rendelkezésére, kulcsfontosságúvá válik, hogy okosan gazdálkodjunk a megszerzett fegyverekkel, lőszerrel, tárgyakkal és gyógyító készletekkel, tehát egy klasszikus túlélőhorror élményben lehet részünk. A több szintből álló épületben az előrehaladás nem követi a klasszikus, egyenes vonalú útvonalat. Bár az egész komplexum már a kezdetektől bejárható, számos területre csak később térhetünk vissza: zárt ajtók, még használhatatlan eszközök és olyan fejtörők várnak ránk, amelyek megoldásához előbb bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Ez a felépítés folyamatos felfedezésre és visszatérésre ösztönöz, miközben lépésről lépésre tárul fel az épület valódi szerkezete és titkai. A fejlesztők lenyűgöző alapossággal formálták meg a Rhodes Hill intézetet: minden folyosó, szoba és kezelőhelyiség konkrét szerepet játszik a történetben és a játékos előrehaladásában. Az épület atmoszférája pedig szinte tapinthatóvá válik – a feszültséggel átitatott terek és a gondosan megkomponált részletek együtt olyan nyomasztó, mégis magával ragadó hangulatot teremtenek, hogy az embernek sokszor elakad a lélegzete. Az intézmény egykori dolgozói jelentik az elsődleges és legközvetlenebb fenyegetést: a T‑Vírus hatására torzult, agresszív lényekké váltak, így gyakorlatilag minden sarkon potenciális támadó várhat ránk. A kórház folyosói emiatt állandó feszültségben tartanak, hiszen sosem tudhatjuk, mikor bukkan fel egy újabb fertőzött. A játék egyik legizgalmasabb sajátossága az ellenfelekhez kapcsolódik: a fertőzötté vált alkalmazottak nem veszítik el teljesen korábbi énjüket, így torzult tudatuk még mindig kapaszkodik egykori szerepükbe. A helyszínen gyakran olyan jelenetekbe botlunk, ahol a zombivá torzult személyzet továbbra is ösztönösen végzi korábbi munkáját: a szakács gépiesen aprítja a húst, a londiner rutin szerűen kezeli a liftet, az operaénekes pedig üres tekintettel énekel tovább. Ez a hátborzongató és szomorú kettősség a kiváló hangdizájnnal együtt rendkívül erős atmoszférát teremt, és különösen emlékezetessé teszi a helyszínt.

A játék második harmadában Leon kerül a középpontba, akit egy Raccoon City külvárosában elterülő, jóval nyitottabb terepen irányítunk. Ez a rész sokak számára a játék leggyengébb szakaszának tűnhet, mert a korábbi, felfedezésre, fejtörőkre és szűkös erőforrás‑kezelésre épülő játékmenetet nagyjából 2–3 órányi, tempótól függően folyamatos akció váltja fel. Bár mechanikailag itt is kapunk néhány újdonságot, a hangsúly egyértelműen a harcon van – ami számomra a Grace-szel átélt feszült bujkálás után kifejezetten felszabadító élmény volt. A két karakter közti különbséget a fejlesztők nagyon ügyesen érzékeltetik. Míg Grace esetében már egyetlen ellenfél felbukkanása is szorongást kelt, Leon irányításakor akár 10–20 élőhalottal is szembenézhetünk egyszerre, és magabiztosan vetjük bele magunkat a küzdelembe.

Az utolsó fejezetről nehéz spoilermentesen beszélni, ezért csak röviden említem meg: a veterán Resident Evil‑rajongók igazi easter egg‑cunamira számíthatnak. Többször is elmosolyodtam a jól ismert helyszínek és régi szereplők felbukkanásán, amelyek remekül idézik meg a sorozat múltját.

A főellenfelek elleni küzdelmek külön kiemelést érdemelnek: rendkívül változatosak, és mindegyik más taktikát követel meg. Akad köztük teljesen új kihívás, de egy legendás klasszikussal is szembetaláljuk magunkat. A csaták erejét azonban nemcsak az ellenfelek adják — a környezet is aktívan alakítja a harcok ritmusát és stratégiáját. A pályák felépítése nagyon ügyesen támogatja azt, hogy minden ilyen összecsapás egyedi élmény legyen.

A nehézségi beállítások terén a Requiem meglepően barátságosnak bizonyul. Három mód közül választhatunk: Casual, Standard Modern és Standard Classic. Én a Standard Modern mellett döntöttem, ami nagyjából a közepes szintnek felel meg, és néhány kivételtől eltekintve szinte minden szakaszt első próbálkozásra teljesítettem. Aki komolyabb kihívásra vágyik, annak egyértelműen a Standard Classic ajánlott, mert ez a mód egy kicsit közelebb áll a régi, keményvonalas Resident Evil‑élményhez. A játék teljesítése után pedig feloldhatjuk az Insanity módot, amit egyelőre nem volt bátorságom megnézni.

A játék technikai oldalról nézve kimagasló: látványban és teljesítményben is remekel. Xbox Series X-en játszva nálam végig hibátlanul, stabil 60 FPS mellett futott, közel 4K felbontással, és mindezt nagyon szép grafikai megjelenítéssel társította. A fejlesztők láthatóan nagy gondot fordítottak az optimalizálásra, ami ebben a generációban sajnos korántsem magától értetődő.