Reptilian Rising – Játékteszt

Gyerekkorom óta vissza-visszatérő gondolatként kísért az elképzelés, hogy mi történne akkor, ha a történelem, a filmek, a legendák és a képzelet különböző világaiból származó hőseim egyszer végre nem egymástól elszigetelten léteznének, hanem egyetlen közös univerzumban vállvetve küzdenének egy nagyobb célért. Mindig is különleges varázsa volt számomra annak a gondolatnak, hogy egyetlen történet keretei között találkozhatnának olyan alakok, akik eredetileg teljesen eltérő korokhoz, műfajokhoz vagy képzeletbeli világokhoz tartoznak. Egy ókori hadvezér, egy középkori lovag, egy modern kori ikon vagy akár egy fiktív hős együtt indulhatna harcba valami olyan fenyegetés ellen, amely már nem csupán egyetlen korszakot vagy univerzumot veszélyeztet, hanem mindannyiunk közös örökségét. A videojátékok világában erre korábban is akadtak kísérletek, talán leglátványosabban azokban a kulturális olvasztótégelyekben, ahol a különböző franchise-ok szereplői egyetlen térben találkoznak, ahogyan azt például a Fortnite is megmutatta a különböző világok karaktereinek összehozásával. A Reptilian Rising azonban egészen más irányból közelíti meg ugyanezt az álmot: itt nem modern pop ikonok találkoznak véletlenszerűen, hanem a történelem legismertebb alakjai kelnek életre, hogy egy olyan őrült, mégis meglepően koherens kalandban egyesítsék erejüket, amelyben Churchill, Caesar, Kleopátra és számos más hős ugyanannak a küzdelemnek a részeseivé válnak.

Amikor sikerült megtisztítanom az egyik történelmi korszakot a tekergő hódítóktól, úgy éreztem, mintha ez az abszurd álom egyre inkább valódi formát öltene. A megszerzett fejlesztések nem csupán játékmeneti előrelépést jelentettek, hanem azt az érzést erősítették, hogy egyre nagyobb hadsereget építek abból a különös szövetségből, amelyben a múlt legkülönfélébb alakjai egyetlen ügy szolgálatába állnak. A küldetések kezdetén immár három hőst hívhatok csatába a korábbi kettő helyett, ami jelentősen megkönnyíti, hogy gyorsan reagáljak a fenyegetésekre, elfoglaljam az első időkaput, és még azelőtt visszaszorítsam az ellenséget, hogy teljes erővel kibontakozhatna. Az obszidiánból vásárolt újrapróbálkozási lehetőség olyan, mintha a történelem maga adna még egy esélyt a hőseimnek, míg az összegyűjtött aranyból megszerzett fejlesztések folyamatosan erősítik ezt a különös társaságot. Ám ahogy minden nagy történetben, itt is akadnak ellenfelek, amelyek próbára teszik az összefogás erejét: az ókori Egyiptom korszakában megjelenő időutazó hüllők olyan erősítésekkel érkeznek, amelyek komoly kihívást jelentenek. A kultisták különösen bosszantó ellenfelek, hiszen gyakran egyetlen megmaradt életerőponttal élik túl Kleopátra távolsági támadásait, arra kényszerítve, hogy egy másik hőssel fejezzem be a munkát, vagy elfogadjam, hogy még egyszer visszatérhetnek a harcmezőre. A nehezen megközelíthető időkapuk pedig tovább növelik a feszültséget, hiszen minden elvesztegetett pillanat újabb ellenséges erősítések érkezését jelentheti.

A csatatéren azonban pontosan az a látvány bontakozik ki, amelyre mindig is vágytam: különböző korszakok és történetek hősei nem csupán egymás mellett állnak, hanem valódi csapatként működnek. Sir George rendszerint előrerohan, sisakjába épített lézersugarával olyan ellenfeleket vesz célba, akik ellen a többieknek nagyobb erőfeszítésre lenne szükségük. Matilda a háttérben maradó fenyegetéseket számolja fel, és az időkapuk meghódításában vállal kulcsszerepet, míg Kleopátra különleges képességével egyszerre több célpontot is képes elérni, ezért minden pillanatban arra törekszik, hogy megfelelő helyzetbe kerüljön egy pusztító erejű támadáshoz. Amikor elegendő időenergia gyűlik össze, Hamish és Marian is bekapcsolódnak a küzdelembe, tovább gazdagítva azt a különös szövetséget, amely talán soha nem létezhetett volna a valóságban, mégis tökéletesen működik ebben a játékvilágban. A Reptilian Rising fejlesztői, a Gregarious Games, a Robot Circus és a Hyper Luminal Games, valamint a kiadó Numskull Games pontosan azt a lehetőséget ragadták meg, amely oly sok képzeletbeli világ egyesítésének alapja: azt az egyszerű, mégis rendkívül erős vágyat, hogy lássuk, mi történne, ha a legnagyobb hősök egyszer ugyanazon az oldalon harcolnának. A játék PC-n, többek között Steamen, valamint Nintendo Switchen jelent meg, és társasjátékos ihletésű alapokra építve ötvözi a taktikai gondolkodást a körökre osztott csatákkal.

A Reptilian Rising legnagyobb ereje abban rejlik, hogy soha nem próbálja túlságosan komolyan venni saját őrültségét. A történet alapfelvetése önmagában is olyan, mintha egy különleges képregény vagy egy nyolcvanas évekbeli fantasztikus kalandfilm született volna belőle: a jövőből érkező, lézerfegyverekkel felszerelt hüllők át akarják formálni az idő folyását, hogy uralmuk alá hajtsák az univerzumot, és egyedül a történelem legismertebb alakjai képesek megakadályozni őket ebben. A játék pontosan attól válik szerethetővé, hogy nem akarja racionalizálni ezt az alaphelyzetet, hanem teljes szívvel átadja magát annak minden abszurditásának. A történelmi szereplők rövid, valós alapokon nyugvó bemutatást kapnak, míg a jövőből érkező ellenfelek szándékosan túlzó és humoros háttértörténetekkel jelennek meg. A karakterek megszólalásai olyanok, mintha egy régi akciófilm túláradó párbeszédei elevenednének meg bennük, miközben a fejlesztések és képességek leírásai meglepően pontosak és világosak maradnak. Ez a kettősség adja a játék különleges hangulatát: egyszerre képes nevetségesen eltúlzott lenni és közben valódi taktikai mélységet kínálni. A harcok négyzetrácsos pályákon zajlanak, szigorú időkorláttal, ahol minden kör döntése meghatározhatja a csata végkimenetelét. A hősök mozoghatnak, majd egyetlen akciót hajthatnak végre, legyen szó támadásról, környezeti tárgyak használatáról vagy különleges képesség aktiválásáról, miközben a mozgás megszakíthatósága további taktikai lehetőségeket teremt.

Ahogy egyre mélyebbre merültem ebben a különös időutazásban, egyre inkább világossá vált, hogy a Reptilian Rising nem pusztán a karakterek találkozására épít, hanem arra a gondolatra is, hogy a különböző képességek miként alkothatnak valódi egységet. A játék minden ütközete több irányból érkező veszélyek összetett egyensúlyozása: az energia-kockák megerősítik az ellenfeleket, bizonyos idő elteltével újabb egységek jelennek meg, az alagutakból kultisták özönlenek elő, a tojások pedig újabb fenyegetéseket rejtenek, amelyeket még kikelésük előtt meg kell semmisíteni. A legyőzött ellenfelek által hátrahagyott bónuszok állandó döntések elé állítanak, hiszen minden megszerzett előnyért cserébe gyakran értékes mozgást kell feláldozni. A főellenfelek különösen kemény próbatételek, ahol a gyógyításra képes hősök szerepe felbecsülhetetlenné válik, és ahol minden korábban megszerzett fejlesztés valódi jelentőséget nyer. A harcrendszer egyszerű szabályokra épül, mégis komoly taktikai gondolkodást kíván: nincs egymást akadályozó karaktermozgás, nincsenek alkalmi támadások, így a pontos helyezkedés, az első csapás megszerzése és a képességek megfelelő időzítése válik a győzelem kulcsává. Különösen érdekes, hogy a játék nem mindig a vakmerő előrenyomulást jutalmazza, hanem gyakran azt, ha a játékos képes türelmesen kivárni a megfelelő pillanatot. Ez az a pont, ahol a Reptilian Rising túlmutat puszta különlegességén: nem csupán arról szól, hogy milyen lenne látni kedvenc hőseinket egy közös világban, hanem arról is, hogyan tudnának valóban együtt dolgozni.

Természetesen ez az időutazó hősparádé sem hibátlan, mégis különleges helyet foglal el bennem, mert olyan képzeletbeli találkozást valósít meg, amelyre mindig is kíváncsi voltam. A játék legnagyobb gyengesége, hogy a bolt csak egy teljes menet befejezése után válik elérhetővé, ami megnehezíti az alkalmazkodást az új kihívásokhoz. Könnyen előfordulhat, hogy valaki hibátlanul teljesíti a főellenfélig vezető utat, majd a végső összecsapásban néhány perc alatt vereséget szenved, és kénytelen újra végigjárni ugyanazt az ösvényt. Látványvilága kissé nyers, ugyanakkor a társasjátékos ihletésű megjelenés remekül illik hozzá: a hősök műanyag figurákat idéző kialakítása és részletes portréi jól erősítik azt az érzést, mintha valóban egy különleges stratégiai játékasztal fölött irányítanám ezt a történelmi szövetséget. Az ellenfelek kidolgozottsága változóbb, de a lézerfegyveres dinoszauruszok látványa minden alkalommal képes mosolyt csalni az arcomra. A kezelőfelület szerencsére átlátható marad a sok párhuzamos feladat ellenére is, bár a képességek használata bizonyos kameraállásokból kissé nehézkes lehet. A hangzás már kevésbé maradandó: a kazetták gyűjtésével feloldható zenék ötletes megoldást jelentenek, de a korlátozott választék miatt a dallamok idővel ismétlődővé válhatnak. A szinkronszínészek túláradó játéka eleinte szórakoztató, később azonban fárasztóvá válhat, és a hüllőellenfelek hangulatához is elfért volna több fenyegető sziszegés és ösztönös vadság. Mindezek ellenére a Reptilian Rising számomra azért marad emlékezetes, mert végre megmutatja azt a különös, régóta dédelgetett elképzelést, amelyben kedvenc történelmi alakjaim nem különálló történetek szereplőiként léteznek tovább, hanem egyetlen hatalmas univerzum hőseiként egyesítik erejüket. Ez a játék nem egyszerűen egy taktikai kaland a múlt és a jövő között, hanem egy megvalósult fantázia arról, milyen lenne, ha a világ minden legendája ugyanazon az oldalon harcolna.