NECROPHOSIS: FULL CONSCIOUSNESS – JÁTÉKTESZT

Vannak videojátékok, amelyek szórakoztatni akarnak. Vannak, amelyek próbára teszik a reflexeinket, és akadnak olyanok is, amelyek történeteket mesélnek. A Necrophosis: Full Consciousness azonban egy egészen más kategóriába tartozik. Ez nem pusztán egy játék, hanem egy nyugtalanító, melankolikus vízió a létezésről, amely inkább emlékeztet egy interaktív művészeti alkotásra vagy egy sötét filozófiai költeményre, mint hagyományos kalandra. Már az első percekben olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha egy rég elfeledett álom romjai közé érkezett volna. Egy végtelennek tűnő homoksivatag fogad, amely valahol az élet és a semmi határán húzódik. Monumentális, mozdulatlan testek magasodnak a távolban, a tájat pedig olyan sziklába vájt formák uralják, mintha egy kihalt civilizáció utolsó emlékei lennének. Ebben a világban ébredünk fel egy sorvadó, haldokló testbe zárva, emlékek nélkül, csupán „Tudatként”, és az első pillanattól érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dolog részeseivé váltunk.

A történet nem siet. Nem magyaráz túl sokat, és nem kínál könnyen fogyasztható válaszokat. Inkább kérdéseket vet fel. Kik vagyunk valójában? Mi a szerepünk ebben a rothadásra ítélt univerzumban? Létezik-e valódi vég, vagy minden pusztulás csupán egy új kezdet előszobája? A játék bátran nyúl olyan témákhoz, mint az entrópia, az örök körforgás, a tudat természete, a hit, a mítoszok és a kozmikus jelentéktelenség érzése. A válaszokat költői szövegek, különös alakok és lassan kibontakozó látomások formájában kapjuk meg. Az út során istenekkel találkozunk, de ezek az istenek már régen elveszítették fenségüket. Megtört, rothadó lények, akik ugyanúgy saját sorsuk foglyai, mint a világ többi teremtménye. Beszélgetéseik egyszerre tűnnek próféciának és gyászbeszédnek, miközben fokozatosan egyre mélyebbre vezetnek a világ titkaiba.

A játékmenet tudatosan háttérbe szorítja az akciót. Nincsenek harcok, nincsenek összecsapások, és nem kell a túlélni klasszikus értelemben vett veszélyhelyzeteket sem. A hangsúly a felfedezésen van. A játékos lassan halad keresztül a groteszk tájakon, tárgyakat kutat fel, különös mechanizmusokat működtet, és olyan rejtvényeket old meg, amelyek gyakran a világ bizarr szabályaira épülnek. Egyes helyzetekben a tudatunk elszakad saját testétől, máskor pedig különféle lények perspektívájából szemlélhetjük a környezetet, ami új nézőpontokat nyit meg a történet és a világ megértésében. Ezek a feladványok többnyire nem a nehézségükkel emlékezetesek. A fejlesztők láthatóan nem a kihívásra, hanem az atmoszférára helyezték a hangsúlyt. Emiatt a játékmenet időnként ismétlődővé válhat, különösen akkor, amikor nagy területeken kell egy-egy kulcsfontosságú tárgyat felkutatni. Mégis van valami sajátos ereje annak, ahogy a játék rávesz bennünket a szemlélődésre és a világ apró részleteinek befogadására. És ez a világ valóban lenyűgöző.

A Necrophosis legnagyobb erénye kétségkívül a vizuális megvalósítás. Az alkotás olyan, mintha híres írók és festők rémálmai, mint példának okáért Lovecraft kozmikus iszonyata egyetlen közös univerzumban találkoznának. Óriási, mumifikálódott alakok emelkednek az ég felé, csontvázszerű vándorok bolyonganak a sivatagban, bordákra emlékeztető szerkezetek és élőnek tűnő gépezetek szövik át a tájat. A látvány egyszerre taszító és gyönyörű; olyan világot tár elénk, amelyben a rothadás maga vált esztétikai élménnyé. Ehhez társul a hangzásvilág is, amely szinte folyamatosan fenntartja a nyugtalanság érzését. Távoli suttogások, mély morgások, visszhangzó nyögések és alig hallható dallamfoszlányok kísérik utunkat. A zene ritkán kerül előtérbe, inkább észrevétlenül építi fel azt a nyomasztó atmoszférát, amely végig körülöleli a játékot.

A teljes kiadás részeként érkező Subconsciousness kiegészítő tovább mélyíti ezt az élményt. Új helyszíneket, új lényeket és további történetszálakat kínál, amelyek még mélyebbre vezetnek az árnyékokkal és metafizikai kérdésekkel teli világban. A Necrophosis: Full Consciousness nem hibátlan alkotás. Tempója lassú, a játékmenet nem mindig tud lépést tartani saját grandiózus elképzeléseivel, és akik intenzív horrorra vagy folyamatos izgalomra vágynak, könnyen csalódhatnak benne. Ugyanakkor ritka az olyan videojáték, amely ilyen elszántsággal próbálja a lét nagy kérdéseit vizsgálni, miközben ennyire markáns és emlékezetes vizuális világot teremt. Éppen ezért ezt a játékot nem érdemes hagyományos mércével vizsgálni. Sokkal inkább egy utazásként működik: egy komor, szürreális zarándoklatként a halál, a tudat és az örök újjászületés határvidékén. Aki nyitott az elvont történetmesélésre, a filozófiai gondolatokra és a kozmikus horror különleges hangulatára, az könnyen azon kaphatja magát, hogy a stáblista után is hosszú ideig ezen a különös világon töpreng majd, válaszokért kutatva.