Marvel’s Wolverine – Játékteszt

Az Insomniac Games a semmiből tette a játékosok elé a valaha elkészült legjobb szuperhősös játékot. Peter Parker és Miles Morales kalandjai instant levettek mindenkit a lábáról, az első rész végén pedig a legkőszívűbb férfi is könnyek között küszködve hozta meg a nehéz döntést, ami valószínűleg életünk végéig velünk marad. Épp ezért számos rajongó várta tűkön ülve, hogy a stúdió mit fog kihozni az egyik legikonikusabb X-Men, Wolverine kalandjaiból. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, bár a játék jó megoldásokkal, élvezetes és magával ragadó hangulattal rendelkezik, a játékmenet, csak úgy, mint Rozsomák, egyszerre a múlt és a jövő gyermeke, akinek néhány megoldása 20 évvel ezelőtt még elment volna, de a jövőben már nem működik annyira.

A Wolverine a nyitott világ koncepcióját elvetve egy narratív, filmszerű élményt kínál. Sokan már itt felhördültek, de jómagam, akit annyi minden érdekel, hogy már azt se tudja mihez kapjon örömmel vettem ezt a változást. 2026-ra eljutottunk ugyanis oda, hogy a legtöbb cím olyan mértékű idő és energiabefektetést követel meg a játékosoktól, amit egy felnőtt, életét élni kívánó ember egyszerűen nem engedhet meg magának. Ilyenkor szoktam megérteni, mire gondolt drága konzulensem, amikor azt mondta, hogy idővel az életem ki fogja nőni a hobbimat. Na de visszakanyarodva tesztünk alanyához, Logan kalandja az elejétől fogva a legvégéig szorosan fogja a kezünket, és hatalmas homokozó helyett egy teljesen kötött történeten vezet minket keresztül. A történet szerint kedvenc Rozsomákunk az X-Team tagja, amiben rajta kívül Mystique (nem fogom leírni magyarul a nevét), Kardfogú és egy Nathaniel Essex nevű telepata harcol a mutánsok jogaiért. A játék egy egyszerű mentőakcióval indul, ahol Essex-et kell kimentenünk, azonban hamar a mutánsok létét fenyegető összeesküvéssel találjuk szemben magunkat.

Az X-Men története véleményem szerint mindig a társadalmi kirekesztettségről, a megkülönböztetésről és a rasszizmusról szólt valamilyen formában. A Marvel egyik legnagyobb kihívása talán az, hogy az egykor működő topikokat hogyan implementálja a modern kor elvárásaiba. Régen se volt ez egyszerű, gondoljunk csak arra, hogy a holokauszt túlélő Magnetot bár meg tudtuk érteni, mégis nehéz együtt érezni olyan emberrel, aki a saját fájdalma után lényegében hasonló elvekkel küzd a mutánsok jogaiért. Azonban kihívások ide-vagy oda, az Insominac új játéka ugyanezeket a témákat hozza vissza a köztudatba (csak úgy, mint a filmes univerzum az X-Meneket). A mutánsokat sorra hajtáj fel a Trask nevű szervezet emberei, a rasszizmus és előítéletek sötét oldalai pedig tagadhatatlanul jelen vannak a játék minden momentumában, kezdve a gyerekek bántalmazásán keresztül, az anti-mutáns retorikán át, az emberek és mutánsok egyaránt kegyetlen természetéig. Külön jó látni azt is, hogy nem csak egy nézőpontot kapunk vissza, az események minden csapattagot máshogy érintenek és ezzel a játék, ha tessék-lássék módon is, de foglalkozik valamennyit.

Számomra manapság a történet tud eladni egy játékot. A legnagyobb kérdésem, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésem, mennyire tud beszippantani és képes-e fenntartani az érdeklődésemet hosszú órákon keresztül. Érdekelnek-e a karakterek, érdekel-e a sorsuk, az ő motivációjuk egyben az enyém is lesz-e? A Wolverine esetében, bár a történet érdekes, sajna nem tud kilépni a tipikus szuperhősös toposzokból. Ez nem feltétlen rossz, de inkább egy könnyed esti mozifilm szintje, mint sokáig magával ragadó történet, amiről akár csak egy év múlva is, de újra beszélni fogok. Ebben az esetben viszont az a kérdés, hogy az előttem lévő program hogyan funkcionál játékként.

Sajnos ezen a fronton azonban az Insomniac csúnyán alulmúlta önmagát. Előre leszögezném, hogy a játék nem rossz per se, de nem is kiemelkedő. A végletekig lecsupaszítva gyakorlatilag haladunk előre a pályákon és halomra öljük, aki velünk szembe kerül. És bár a történet feszeget érdekes témákat, néha komplexeket is, a harcrendszer olyan bot egyszerű, hogy néha az volt az érzésem, hogyha csukott szemmel felváltva nyomogatom a négyzetet és a háromszöget, akkor is győztesen tudnék kikeveredni egy-egy összecsapásból. Maga a harc amúgy nem rossz, de semmi különösebb kihívást nem mutat. Gyors, pörgős, látványos és brutális. Logan szinte elpusztíthatatlannak érződik, és ha véletlen földre is kerülünk, ha elég ügyesek és vérgőzösek voltunk az azt megelőző percekben, még abból is fel tudunk állni. Persze valahol ez érthető egy olyan mutánstól, aki gyakorlatilag halhatatlan, de azért örültem volna, ha a harc túlmutat a támadok, elgurulok, kivédek édeshármason.

Ezen még az se segít, hogy feloldható képességekkel tudjuk cifrázni az amúgy is brutális repertoárunkat, ugyanis eme képességek gyakorlatilag kiszámítható szinten adják magukat és a játékosok 99%-a ugyanakkor és pont ugyanúgy fogja feloldani őket, tekintve, hogy túl sok választásuk nincsen. Ráadásul mivel az ellenfelek többsége pontosan ugyanúgy viselkedik és ugyanazokat a gyengeségeket hozza magával, nagyon rákényszerítve se vagyunk, hogy bármit is variáljunk a megközelítésünkön. A harchoz hozzájön még, hogy Logan agya képes elborulni és vadállatias ösztönei elegendő mészárlás után elő tudnak törni, hogy gyakorlatilag egy gombnyomásra azonnal megöljünk bárkit, aki a közelünkbe kerül.

Néhány küldetés persze próbál úgy tenni, mintha felkavarná az állóvizet, de lényegében ezeknek a szekcióknak nincs más értelmük, mint hogy kis szünetet adjanak az esztelen mészárlás közepette és valamennyire előre mozdítsák a történetet. Például van egy rész, ahol Mistique és Logan beépülve nyomoznak, és bár egy botegyszerű és teljesen lineáris szakaszról van szó, mégis felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehetett a játékot a sima old-school hack & slash stílus helyet kicsit jobban a Sony másik zászlóshajójához, a Last of Us-hoz igazítani. Ott valahogy sikerült megoldani, hogy bár a játékmenet végig ugyanazt a toposzt követi végig, mégse fullad unalomba az élmény.

A Wolverine esetében ez azonban nincs így. Hál istennek a játék nem túl hosszú, bár lineáris játékként a 15-18 óra is szép eredmény. Számomra felüdülés, az idejét se tudom mikor fejeztem be utoljára új megjelenésű játékot, azonban azt is be kell vallanom, hogy ennyi idő pont elég is volt. Tudom, hogy a játékról alkotott teszt nem fest túl kedvező képet Logan kalandjairól, de ez pusztán azért lehet, mert 2026-ban talán már ér többet várni, pláne egy olyan stúdiótól, akik többek között a világ legjobb Spider-Man játékát tették le az asztalra. A Marvel’s Wolverine azonban nem rossz játék, távolról sem. Egy tisztességes iparosmunka, ami jól néz ki, hangulatos, megvannak a saját momentumai, de amit egy éven belül teljesen el fogunk felejteni. Ha van ilyen kifejezés, akkor igazi popcorn játék.